Őseink közvécéi: az illemhelyek rövid története

Rövid, de alapos világtörténeti összefoglalásunk az illemhelyek rövid történetéről. A poszt a közvécé-helyzet javításáért folytatott folytatott kampányunk részeként született, amelyről itt olvashatsz bővebben. Legutóbb Budapest össze közvécéjét jártuk körbe

Kezdetek

Az emberiség kezdetben vadászó és gyűjtögető életmódot folytatott, ami azt jelentette, hogy szüntelen vándorlással telt életük. Viszonylag állandó telepeket is legfeljebb a téli szálláshelyeken alakítottak ki (már ahol volt tél vagy száraz évszak), de az évszakok váltakozásával ezeket is elhagyták. Így az illemhely kérdése nem is jelentett igazán problémát, az egyetlen, amire figyelni kellett, hogy a végtermék a szálláshelyen kívülre kerüljön, lehetőleg elásva. A Tóra is így rendeli a teendőket, ami nagyon fontos jelenség: ez az egyszerű emberi szükséglet már bizonyíthatóan több, mint 2500 éve vallási magatartási szabályok tárgya lett, vagyis a higiénia közérdekké vált.

A letelepedés

A mezőgazdaság „feltalálásával” állandó települések jöttek létre. Ekkor kezdődött az illemhelyek igazi története, hiszen az ürítésre is állandó helyet kellett találni. 

Az igazi problémát a városias települések megjelenése okozta. Már a korai városok kiterjedése is gyakran kilométerekben volt mérhető, a továbbiakban nem volt elvárható, hogy a szükségét érző polgár eljuthasson időben a falakon kívülre… helyben kellett megoldást találni rá. A fejlődés két iránya figyelhető meg:

  • Ahol állandó folyóvizek szelték át a várost, ott kézenfekvő megoldás volt a vízfolyás partján intézni a teendőket. Innen már csak egy lépés volt, hogy a kényelem érdekében ülőalkalmatosságot építsenek a víz fölé, vagy akár egy mesterséges ágat választva a folyóból, egy erre szolgáló épületen át vezetve megépítsék az első vízöblítéses vécéket. Sok városias ókori kultúra ezt odáig fejlesztette, hogy olyan helyeken is ki tudták alakítani mesterséges patakjaikat, ahol egyébként nem lett volna természetes folyóvíz; szinte valamennyi ókori folyamvölgyi kultúra ismerte a csatornahálózatok kialakításának tudományát, de pl. Róma és az általa alapított városok is ezt az utat járták be. Ezek a csatornák a városba ivóvizet (fürdővizet), kifele szennyvizet szállítottak.
  • Ahol nem volt állandó folyóvíz, ott nehezebb volt megoldást találni. Jellemzően (éjjeli) edényekbe gyűjtögettek, és a városi trágyadombra szállították tartalmát, ahol már együtt kezelték a többi, állati eredetű trágyával. Gyakori megoldássá vált, hogy az edény  – sűrűbb településen akár a lakóépületen belül – állandó helyet kapott; kialakultak az árnyékszékek. 

Mindkét irány közös jellemzőiből felismerhető: az illemhely nemcsak közérdekké nemesült, hanem az infrastruktúra üzemeltetésére és igénybevételére jelentős emberi és szervezési erőforrásokat biztosítottak ezek a társadalmak.

A töréspont

Máig vitatják, mi okozta a népvándorlásokat. Egy biztos: a kiváltó okai nem csak Európában, hanem minden nagy ókori kultúra fejlődésében megfigyelhető törést okoztak. 

Kontinensünkön különösen drámai változások történtek, tárgyunk szempontjából a városias életforma, és a kapcsolódó kultúra szinte teljes eltűnése a lényeges. Róma korábban milliós városát a mélyponton (kb. 1000-ben) nagyjából 20000 ember lakta, de a hanyatlás mindenütt hasonló léptékű volt.

Amint a 12-13. sz. körül ismét felgyorsult a technikai fejlődés, az újból és újonnan felépülő városok lakóinak szinte mindent újra kellett tanulniuk. A fejedelmi, püspöki székhelyek, katonai erődítmények, kereskedelmi csomópontok környékén teljesen tervezetlen, organikus módon indult meg az építkezés. Kezdetben ezek a települések – kis túlzással – hatalmasra hízott falvak voltak,  a városias lét ókorban ismert infrastruktúrája nélkül. Sok helyen bevett gyakorlat volt az éjjeli edény tartalmát egyszerűen az utcára lökni. Szerencsés volt a hely, ahol a városfalat vizesárok vette körül; itt általában volt mód a városfalban vagy a tetején valamennyire higiénikusnak nevezhető megoldás kialakítására. (Azt is meg kell jegyezni, hogy ez a vizesárok később a körben tovább növekvő város egyik legfőbb, bűzt és kolerát árasztó problémája lett.)

Természetesen a városok fejlődése nem állt meg.  Lakosságuk és területük drasztikusan növekedni kezdett, egyre komolyabb lépéseket tettek. Sok helyen a terményeket városba szállítók szekerei nem hagyhatták el üresen a városkaput: kifele csak trágyával rakva távozhattak. Ezek persze csak szükségmegoldások lehettek, igazi attörést az újkor beköszönte hozott. A technológiai, fizikai ismeretek bővülése a csatornázás tárgyi feltételeit teremtette meg, a felvilágosodás pedig szellemi alapot adott a városok magasabb színvonalon történő szervezésére, ennek igényére. Fontos szempont volt az orvostudomány fejlődése is, mely a fertőzések okainak feltárásával megmutatta, mennyire fontos közérdek az emberi eredetű szennyvizek higiénikus kezelése.

Kezdetben a természetes esésű csapadékvezető árkok fedésével, majd egyre bonyolultabb létesítményekkel épülhettek a csatornahálózatok, melyekre már különféle elmés találmányokat is volt lehetőség csatlakoztatni. Megjelentek, és a 19. században egyre terjedtek a vízöblítéses edények és bidék; megjelenik a WC fogalma mint tárgy és mint önálló épületrész.

Nyilvános illemhelyek

A WC feltalálásával megvalósíthatóvá váltak a nyilvános illemhelyek. Először Párizsban a XIX. sz. legelején, majd Berlinben 1820-ban, Londonban 1851-ben. Utóbbi városban ezeket a viktoriánus korban gyakran a föld alatt helyezték el, ami mutatja, hogy a közterületi illemhelyek kezdettől fontos városképi kérdéseket vetettek fel, másrészt azt is, hogy kezdetben mennyire figyelmen kívül estek a mozgáskorlátozottak érdekei.

Budapesten 1870-ben, a mai Deák Ferenc téren létesült az első nyilvános illemhely (reméljük, a vírusos idők múltával megrendezésre kerül majd a 150 éves jubileum méltó megünneplése). Sokáig nem épült igazi hálózat, ugyanakkor a házmesterek kötelesek voltak a házi közös illemhely használatát bárkinek lehetővé tenni. Igazán a XX. sz. fordulóján indult meg a néhol még látható „zöld villamosok” építésével valódi hálózat kialakítása, minek köszönhetően a II. világháború előtt 82 illemhely működött a városban. A háborút követő radikális (tulajdonjogi) változások a hálózatot is érintették. Kezdetben közvetlenül a Főváros, majd a Csatornázási Művek kezelésébe került. A nyolcvanas években, főleg a turisztika bővülésével, újabb kihívások elé állt a sok tekintetben elavult közvécéhálózat, amit egyszemélyes vagy iker, félautomata „dobozok” telepítésével igyekeztek orvosolni.  A rendszerváltozás után, 1996-2009 között az IL-NET Kht. volt a hálózat üzemeltetője. Az FCsM Zrt. adatai szerint 2009-ben már csupán 36 üzemképes egység állt a lakosság rendelkezésére.

A vécék történetét tanulmányozva megfigyelhető, micsoda”kultúrkampf” folyt néhol a közösségi toalettek körül. Volt, hogy a női egyenjogúság harca testesült meg körülötte, mert nem volt ritka, hogy nőknek kevesebbet vagy drágábban biztosítottak belőle. De volt, ahol a faji megkülönböztetés látványosabb elemének bizonyult a külön színeseknek fenntartott „mosdó”. Mindez mutatja, vécéink léte és minősége nemcsak a biológiai szükségleteink miatt érdekes, hanem ez a társadalom általános állapotainak lakmuszpapírja.

Tokodi Dániel