Gede Márton vagyok, 67 éves, hajléktalan. A Város Mindenkié aktivistája. Mint az ismeretes, csoportunk fő célkitűzése a lakhatáshoz való jog alkotmányba foglalása.
Hogyan lettem hajléktalan? Röviden: két házasság, kétszer otthagyott lakás, küzdelmek, bukások.
Hajléktalan létem kezdetén szobabérlők háza piaci alapon, aztán utca, utána albérlet, mert állást kaptam a Fedél Nélkül című utcalap szerkesztőségében, ezért a lakást keresetemből ki tudtam fizetni. Nyugdíjba mentem, horribilis összeget, havi 47 ezer forintot állapítottak meg, mára ez 50 ezer forintra emelkedett. Albérletemet nem tudtam fizetni, irány az utca, aztán hajléktalan szálló.
A lakók különféle okok miatt kerülnek ide, de egy közös legtöbbünkben: úgy
képzeljük, hátralévő életünket már itt töltjük el. Tízszemélyes szobákban,
rendszabályok között és szociális munkások figyelő tekintete előtt.
Mi is vágyunk önálló otthonra, ki párjával és tőle elszakított gyermekeivel,
más csak úgy egyedül, hogy ne a sors által mellérendelt társakkal kelljen együtt élnie.
Időnként felcsillan egy reménysugár. Hallottunk pályázatokról, és akiken még nem lett teljesen úrrá a beletörődés, megpróbálták. A mi szállónkról is két lakónak sikerült önálló otthonhoz jutnia, de más sorstársakról is tudok. Szociális bérlakást kaptak, amit önkormányzatok juttattak nekik. Néha, lefekvés után, félálomban arról álmodozunk, talán nekünk is sikerülhet.
Új törvény van születőben. A bérlakásgazdálkodásról. A törvény elfogadása az önkormányzati bérlakások felszámolását jelentené.
Honatyák, Honanyák! Ne szavazzátok meg; ne vegyétek el álmainkat!
A szerző Gede Márton, a Város Mindenkié aktivistája.
