„Pécsett csak egy hajléktalan van, az is renitens” – mondhatná egy laikus, ha Pécsről és a kriminalizációról kérdeznék

Ez a cikk több mint 3 éves.

Október 26-a után november 15-én újra nekifut a pécsi Szabálysértési Bíróság, hogy ítéletet hozzon ugyanannak a férfinak az ügyében, akit három hete szabálysértés hiányában – az országban elsőként – felmentett. Az országban sok minden történt azóta. Például a kaposvári és székesfehérvári bíróság is az Alkotmánybírósághoz továbbította a szabálysértési törvény módosítását, ugyanis az – a bírák véleménye szerint – ellentétes az Alaptörvényben foglaltakkal.

fb_img_1542219631813.jpg

Az újra előállított pécsi férfi életében egy dolog változott ez alatt: elveszítette hozzáférését a fészerhez, amiben télen húzhatta volna meg magát. Tudták-e ezt a rendőrök, vagy nem, mindenesetre újra az előállítása mellett döntöttek, miután november 12-én újra „rajtakapták” a „bűnelkövetésen”, vagyis közterületen való életvitelszerű tartózkodáson. Az október 26-án hozott felmentő ítélet és az arra rákontrázó bírósági döntések hatására hallgatólagosan ugyan, de szünetelt az eljárások folyama. Hétfőig.

Pécsett közel 1500 ember él – legalább időszakosan – hajlék nélkül. Közülük krízisidőszakban közel 400 embernek tudnak szállást biztosítani a pécsi ellátó intézmények. Akik kint maradnak, azok ismerőseiknél, rokonaiknál, kertes övezetekben, elhagyott épületekben, kunyhókban, sátrakban és barlangokban húzzák meg magukat, vagy – jobb híján – az utcán. Jellemzően ők azok, akik a legtöbb segítségre szorulnak: idősek, fizikailag és pszichikailag leromlott az állapotuk, függőségeik vannak.

A hajléktalanellátás valójában már nem képes kezelni az otthonaikat elvesztő emberek problémáit. A rendszerváltozás óta átalakult a hajléktalanság összetétele. Az ellátórendszer már nem pusztán egy állomás a legtöbb ember számára. A tartós munkanélküliség, a pszichiátriai ellátás elégtelensége, a szociális lakhatás hanyatlása, az albérletárak jelentős növekedése és még számos ok miatt az otthonaikat elvesztő emberek általában életük végéig az utcán vagy a hajléktalanellátó intézményekben kényszerülnek lakni.

Az állami támogatás arányában alig nőtt az évtizedek alatt, a normatíva valójában a minimumot tartja életben: szállás, étkeztetés, mosdás, mosás és természetesen az ezzel járó szociális munka. Utóbbi egyre megterhelőbb és egyre kevésbé életpálya, hiszen a szociális munka az egyik leginkább alulfizetett szakma – méltatlanul.
A rendszer az évtizedek alatt egyre lassabban tud haladni a változásokkal, mostanra gyakorlatilag nem tud más választ adni a hajléktalanság kérdéseire, mint életmentő segítséget nyújtani – amíg erejéből telik.
Perspektíva nincs, az állami és önkormányzati lakáspolitika nem nyújt kitörési lehetőséget. Az állam nem a szegények otthonteremtésén dolgozik, a városi lakásgazdálkodás 400 lakást tart üresen, befalazva, pénze nincs a legapróbb felújításra sem.

13786_a_varos_mindenkie_pecsi_csoportja_es_civilek_az_elso.jpg

Holnap újra bíróság elé áll az a férfi, akinek a bűne annyi, hogy nincs otthona, ahol lakhatna. Most már az a fáskamra sem áll a rendelkezésére. Eddig választhatott a szálló és az utca között. Most már csak a szálló és a börtön között.

A Város Mindenkié nem az utcán élés jogát védi, és nem az utcán élést támogatja. Mi nem szeretnénk, hogy emberek az utcán éljenek, mi azt szeretnénk, ha mindenkinek lenne olyan lakhatása, amelyet otthonának érezhet.
Az államnak pedig nem az újabb börtönöket, nem a szabálysértési eljárásokat, a többnapos őrizetet, a méltatlan bírósági eljárásokat kellene finanszíroznia. Olcsó, megfizethető bérlakásokra lenne szükség, az otthonvesztés megakadályozására, és arra, hogy ha valaki az utcára kerül, minél hamarabb vissza tudjon jutni lakhatásba, és problémái megoldásába (munkahelyvesztés, betegség, függőség stb.) ott, a saját otthonában tudjon nekifogni – akár segítséggel, akár egyedül.

Az Alkotmánybíróság 2012-ben a következőt mondta ki: „A jogalkotó ezzel egy élethelyzetet, az utcán való élést, azaz magát a hajléktalanságot minősítette büntetendőnek. A hajléktalan személyek számára az, hogy a közterületen élnek, egy rendkívül súlyos krízishelyzetet jelent, ami különböző kényszerek hatására jött létre, a legritkább esetben tudatos, átgondolt, szabad választásuk következménye. A hajléktalanok elvesztették otthonukat és nincs lehetőségük arra, hogy lakhatásukat megoldják, ezért valódi alternatíva hiányában kénytelenek – miután az az egyetlen nyilvános, mindenki használatára nyitva álló terület – a közterületen élni.”

A Város Mindenkié tagjai tiltakozni fognak mindaddig, amíg az állam a bűnüldözés eszközével és nem szociális programokkal kívánja felszámolni a hajléktalanságot. Mert: A VÁROS MINDENKIÉ!

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.