„A születéskor elfoglalt helyünk a társadalomban meghatározza a hivatalok bánásmódját és az életlehetőségeinket”

Ez a cikk több mint 2 éves.

Az alábbi történeteket barátaimtól, ismerőseimtől hallottam. Közlésük apropóját az a felismerés adta, hogy a legalul levők gyermeke, nemcsak szegénységük okán, de tájékozottságuk, ismereteik híján és kapcsolataik egyoldalúsága miatt is hamarabb kerülnek állami gondoskodásba, mint a középosztálybeli kortársaik.

 

Szegénységük okán azért, mert segítséget kérve a gyermekvédelem látókörébe kerülnek.

--040151.jpg

A mai gyermekvédelem eszköztelen, a felmerülő problémák megoldására, kevés lehetősége van. Jobb híján a hatalom elvárásainak megfelelően ellenőriz és szankciónál. A legalul élőknek jogi ismereteik nincsenek, nem ismerik a jogszabályokat, esetleges lehetőségeiket sem ismerik. Családi, baráti kapcsolataikban is ritkán található olyan ember, akiből még nem veszett ki a képesség az önérvényesítésre, így nincs azt kitől megtanulniuk, ellesniük. Ezért kiszolgáltatottjai a segítésükre szerveződött rendszernek, mely kritikái, elvárásai és szankciói miatt értetlenséget, félelmet és haragot kelt bennük.

 

Barátnőm lakóotthonban dolgozott. A ház lakói gimnazisták és utógondozottak voltak. A lakók több mint felének a szülei a lakás maffia áldozatai voltak. A gyerekek így kerülhettek állami gondoskodásba, általában még alsó-tagozatos korukban. Valahogy a szülőknek azóta sem sikerült a gyermekeiket hazavinni, mert a rendszer képviselője vagy a fizetésüket nem találta elegendőnek vagy a lakás nem volt megfelelő a gyermekek felnevelésére. Egy idő után a szülők feladták a reményt, és már nem harcoltak, az akadályok áthághatatlannak tűntek.

 

A gyermekeket, amikor „szabadultak” az önálló szabad életre, társaik szertartással búcsúztatták őket. A szertartás lényege a fogadalomtétel volt. Megfogadták egymásnak, hogy kapcsolatot tartanak egymással továbbra is, hogyha valamelyikük bajba kerülne, segíthessék egymást. A segítés motivációja, hogy a gyermekeik soha ne kerülhessenek a gyámügynek még a látókörébe sem, hogy az ő gyermekeikre a rendszer soha ne tehesse rá a kezét. Nincs utánkövetés, így nem tudható, hogy vajon a gyermekeknek sikerült-e lakáshoz jutniuk vagy olyan albérlethez, mely megfizethető számukra. Vajon sikerült-e megvetni a lábukat, és a vágyott biztonságos létet megteremteni, nemcsak maguknak, de gyermekeiknek is. Ami tudható, hogy a hajléktalan emberek között szép számmal találunk állami gondoskodásban felnőtt gyermekeket, így csak reménykedni lehet, hogy a történet hőseinek jobb sors jutott. Ami a történet kapcsán felmerülő kérdés, hogy hogyan lehet a gyermek védelme a gyermek félelme.

 

Ismerősöm nevelőotthonban dolgozott, mint nevelőtanár. Éjszakai ügyeletben volt, amikor a szomszéd házból átjött az ügyeletes, hogy a gyermekei vannak a telefonnál, mert az apjuk nagyon rosszul van, nem tudják, mit tegyenek. Mire átért, addigra már nem voltak vonalban. Valószínűleg letelt az 1 perc, és nem volt több aprójuk. Várta az újabb hívást, de hiába. Átadta az ügyeletet és elindult haza gyalog. Hazaérve látta, hogy a gyerekek nincsenek otthon, a férje szinte haldoklott, de annyit el tudott mondani, hogy a gyerekek elindultak a nevelőotthonba. A mentő elvitte a férjét, ő pedig nekiállt a gyermekeket megkeresni. Hívta a kolléganőjét, aki elmondta, hogy a gyerekek már voltak ott, de ha Anyu hazament, akkor ők is hazaindulnak. Sajnos a kolléganő nem volt hivatása magaslatán, így elengedte a gyermekeket.

 

Ismerősöm várt egy fél órát, de nem érkeztek meg. Felhívta a rendőrség ügyeletét, hogy segítséget kérjen. Kiderült, az éjszakai járőr bevitte őket a Róbertbe, ami egy átmeneti szállás volt akkoriban. Felhívta őket és elmesélte a sztorit, hivatkozott egy barátjára, aki ott dolgozott, Hivatkozott arra, hogy kolléga. A gyermekeket kérésére beültették egy taxiba, így azok szerencsésen hazaértek.

 

Miért írtam le ezt a történetet? Mert egyszer csak rádöbbentem, hogy milyen óriási szerencséje van annak, aki értelmiségi családba születik. Én magam is jó helyre születtem. És ha az ember jó helyre születik, akkor megfelelő kapcsolati hálóval is bír. Ha a rendszer fogást talált, mindig van egy pszichológus, egy orvos, egy pedagógus vagy egy iskola igazgató ismerős, aki segít megoldani a problémát. És ezt a következő történet is bizonyítja.

 

A lányom nagycsoportos óvódás volt, ideje volt az iskolaérettségi vizsgálatnak. Elvittem a nevelési tanácsadóba annak rendje és módja szerint. Kijött két hét múlva a papír, hogy a gyermek kisegítőre ítéltetett. Nosza felhívtam a barátomat, aki egy másik nevelési tanácsadóban volt pszichológus. Kértem, nézze meg a gyereket, szerintem nem lehet az értelmi képességeivel probléma. Az újabb iskolaérettségi vizsgálat eredménye szerint gyermekem iskolaérett volt, normál iskolába járhat. Most mit tegyünk? A két vizsgálati eredmény birtokában fellebbeztünk az illetékes minisztériumhoz. Eltelt augusztus és a szeptember eleje, de válasz nem jött. Mit tehettem volna, egy orvos barátommal egészségileg átmenetileg alkalmatlannak minősítettük a kicsi lányomat, így halaszthatott egy évet. Kapcsolataimat felhasználva kiderült az igazság. Nevelőapjuk cigány származása miatt a nagy C betű rákerült a kicsi lány személyi lapjára. Ennek okán kisegítőre ítélték az általánossá vált, azóta is alkalmazott eljárás szerint. Természetesen a lányom normál iskolában kezdte meg tanulmányait. És egyáltalán nem természetesen, de mégis, ha a kislányom egy cigánytelepen látja meg a napvilágot, akkor kisegítő iskolába járt volna.

 

Történeteimet gondolatébresztőnek szántam. Remélem, hogy talán segít mindannyiunknak másképp tekinteni az elesettekre, a kiszolgáltatottakra, a legalul levőkre, ha tudjuk, hogy a születéskor elfoglalt helyünk a társadalomban meghatározza a hivatalok bánásmódját és az életlehetőségeinket.

– hetedik

Fotó: Vörös Anna

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.