Aradi Fanni vagyok, a Város Mindenkié pécsi csoportjának aktivistája. 1996-ban születtem, 2010-ben voltam előszőr tüntetésen, 2012-ben, a diáktüntetéseken beszéltem először nagy tömeg előtt, 2014-ban utoljára. Most 2018 van, szüneteltetem az egyetemet, dolgozom – és lakásszegénységben élek. 2018 van és itt vagyok újra, egy tüntetésen és beszédet mondok. Most egy olyan ügyben, ami miatt nem foglalnak egyetemeket, hidakat. Egy olyan ügyben, ami mégis több százezer családot érint, nem csak a felnőtt életük küszöbén álló fiatalokat, hanem édesanyákat, apákat, időseket, gyerekeket.
Elmondom most itt én is, ahogyan sokan sokféleképpen sok évvel előttem is elmondták már: a lakásszegénység nem csak egy összetett szó, hanem egy összetett élethelyzet is.
Éltem már szegregátum peremén, éltem falun Szerbiában, éltem 3 szobás, erkélyes polgári lakásban és élek most is: egy kivakolt egykori fáskamrában.
Romantikus gyerekkori emlékeim a kétéventi költözések és a közös odafigyelés a várható végrehajtásra: „Gyerekek, vendéget nem várunk, ha valaki csönget nem engedjük be.”
De vacsoráztam már kényszerű gyertafénynél és vertem le olcsó albérlet penészes vakolatát is.
Soha nem éreztem ezt különlegesnek, de azt tudtam, hogy kivételes helyzetben vagyok. Nem azért, mert nem volt már soha pénzünk a hónap végén, hanem mert ennek ellenére még mindig LAKTUNK valahol.
De nem csak az otthonunkból nem dobtak ki minket soha.
Vettek már előre kórházi váróban, tekintettek már el attól, ha nem volt nálam az igazolványom, nem zavarta őket, ha a könyvtári tankönyvbe firkáltam és anélkül vettek át Pécs elitgimnáziumába, hogy a bizonyítványomat megnézték volna…
Csendes, rendes magyar gyerek, édesanyja családneve „kötőjel, TH”…
Beszélhetünk diszkriminációról, lakhatási válságról, lakásszegénységről és elhibázott, vagy nem létező lakáspolitikáról, de itt többről van szó.
Egy olyan országban várják tőlünk, hogy éljünk
- ahol az otthonteremtés az elit kiváltságává vált
- ahol a lakástámogatások 90%-a olyanokhoz jut, akiket nem kell támogatni
- ahol még a családi adókedvezmény sem azoknak kedvez, akiknek szükségük lenne rá
- ahol több milliárd forint jut stadionépítésre, de egy sem szociális bérlakásokra
- ahol május és június között közel 1400 kilakoltatás történt
- ahol 169 ezer forintért 21 ember lakoltat ki egy ötgyerekes családot
- és ahol minden szociális probléma megoldásának az intézményrendszer bővítését tartják
De nem csak családként nehéz a létfenntartás:
- Pécsett egy panellakásért lassan havi 120ezret kérnek el
- Gyereket inkább ne vállalj, a kisállatod inkább plüss legyen, kéthavi kaució
- Lakás ott, ahol te szeretnél lakni? Persze…
És még nincs vége:
- Mert tízezrek élnek fedél nélkül az utcán. „Közveszélyes otthontalanok” – az állam szemében.
- Mert százezrek lakhatása van veszélyben. Kell választaniuk a sárga csekk és a kisbolt között, vagy lakás helyett csak magukat fűtik – paplannal.
Mert, ami épül lakás, az nem nekünk épül.
Amit hoznak döntés, azt nem nekünk hozzák. Ami a „nemzet”, az nem „mi” vagyunk.
Ami ma az enyém, az holnap az övék lehet.
Ez NEM fenntartható.
Ez NEM eltűrhető.
Mert ez NEM igazságos.
A lakásszegénység nem az utcán (most már büntethetően) élő hajléktalan embernél kezdődik és a (családok évében) kilakoltatás előtt álló családnál fejeződik be, hanem ott, amikor előszőr ütöd be a számológépedbe, hogy vajon elég-e a havi nettód a lakásra, amit kinéztél.
Magyarországon ÉLNI nehéz. Az otthonunk pedig az életünk.
Fotó: Kaszics Bálint
