Én 3 éve kerültem a Város Mindenkié csoportba, azóta 3 hajléktalanságban élő aktivista társam halt meg, egyikük sem élt 60 évet, van aki 48-at sem. Egy jó barátom a csoportból most is éppen kórházban van. Ezt így az elejére gondoltam beszúrni, hogy biztos hogy egyre gondoljunk, amikor azt mondjuk: Az otthonunk az életünk. Az én aktivista társaimnak nem volt otthona.
Szóval azért gyűltünk ma össze, mert mit ad isten, még mindig lakhatási válság van Magyarországon. Megpróbálom kicsit hangosabban mondani, hogy a budai várban, vagy a ferencvárosi fideszeseknek kiutalt bérlakásokban is meghallják: még mindig van 1,5 millió ember, aki nem tudja kifizetni a rezsit és a tartozásait, még mindig van 700 ezer, aki nem tudja fűteni a lakását, emiatt még mindig meghal pár száz ember a télen, háromnegyede a saját otthonában, már akinek van otthona – más a Blahán, vagy az erdőben.
Az aktivista barátomat, aki most az intenzíven fekszik, gyerekkorában kilakoltatták, emiatt állami gondozásba került. Eltelt vagy 40 év, de ebben semmi sem változott. Idén csak május és június között több mint 1350 embert lakoltattak ki, ez napi 22 családot jelent. Szóval akkor köszöntünk mindenkit a családok kilakoltatásának évében, sajnos nekünk nem tellett olyan szép virágos kocsira, mint Novák Katalin családügyi államtitkár asszonynak a debreceni karneválon.
Ha valaki rákeres a neten arra, hogy kilakoltatás, a következőket találja:
- Nincs adóssága, nem is volt, mégis kilakoltatják az öt gyerekes családot
- 80 éves, vak, félig siket nyugdíjasra vár kilakoltatás
- Kilakoltatnak egy édesanyát: munka közben elvesztette a kezét és már nem tudja fizetni a hitelt
- Durva kilakoltatás: Elájult és összeesett a beteg tulajdonos
Hát, itt élünk – gondolom most a kisjézust is kiraknák a jászolból. A családok kilakoltatása a nyomor körforgása: a szülők az utcára, a gyerekek állami gondozásba kerülnek, ahonnan kikerülve – életkezdési támogatásként – sokan ismét az utcán találják magukat.
Szóval ezt nézzük végig és ha nem teszünk semmit, akkor szépen csendben hozzá is járulunk. A kormány igazán tehetséges: pénzt, időt és energiát nem kímélve fordítja és játssza ki egymás ellen a különböző társadalmi csoportokat, a plakátokról is mindig tudjuk, hogy éppen ki kell utálni.
Ehelyett a valódi kérdés lehetne az, hogy mik azok az alapvető dolgok, amikben egyet tudunk érteni. Ezek a mi szempontunkból nem bonyolult dolgok. Akarjuk-e, hogy emberek fagyjanak meg az utcán, vagy a saját otthonukban? Akarjuk-e, hogy gyermekes családokat rakjanak utcára? Akarjuk-e, hogy a hajléktalan embereket büntessék és börtönbe zárják?
Ha nem, akkor kötelességünk tenni ellene. A mi feladatunk, hogy megtörjük ezt a körforgást, a mi feladatunk, hogy nyomást gyakoroljunk, mert más nem fog.
A lakhatás közös ügy, ami mindenkit érint: időst és gyereket, beteget és egészségest, romát – nem romát, ép és mozgáskorlátozott embereket, önkényeseket és devizásokat – mindenkit, jöjjön bárhonnan, éljen bárhogy. Mindenkinek kell egy hely, amit otthonnak hívhat – és ez a minimum.
A Város Mindenkié csoporttal törvénymódosítási javaslatot kezdeményezünk a gyermekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatása ellen. Hogy minél nagyobb támogatottsága legyen az ügynek, petíciót indítottunk, amit októberben fogunk átadni az illetékes minisztereknek.
A gyermekes családok elleni kilakoltatásról szóló petíciókat az avm-es standoknál tudjátok aláírni. Mi most megpróbálunk egyeztetni. Lejárjuk a köreinket. Ha nem sikerül, akkor majd máshogy próbáljuk. Remélem, akkor is találkozunk.
Fotó: Kaszics Bálint
