A megfelelő lakhatáshoz való jog különmegbízottja, Leilani Farha állásfoglalása az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa számára

Ez a cikk több mint 6 éves.

Megtiszteltetés számomra, hogy az elfogadható életszínvonalhoz és a diszkriminációmentességhez való jog részét képező megfelelő lakhatáshoz való jog különmegbízottjaként szólalhatok fel az Emberi Jogi Tanács előtt. Ezen az alkalmon egy tematikus jelentést fogok Önökkel ismertetni a lakhatás „pénzügyesítéséről” és ennek a megfelelő lakhatáshoz való jogra gyakorolt hatásairól. Emellett két országjelentést is bemutatok Indiáról és Portugáliáról, amelyek a tavaly áprilisi és decemberi látogatásaimon alapulnak. Továbbá röviden utalok az Új Városfejlesztési Tervre, ami a 2016. októberi Lakhatás és Fenntartható Városfejlesztés (Habitat III) Konferencia záródokumentuma, illetve ennek megvalósításának fontosságára. [Itt csak az állásfoglalás első részének magyar fordítását közöljük, az országjelentésekét nem.]

leila.jpg

Tisztelt küldöttek, az elmúlt években a lakhatási ágazatot teljesen átalakították a globális pénzügyi szereplők és a szektorba beáramló, soha nem látott mennyiségű többlettőke. Ez már nem ugyanaz az ágazat, ami korábban volt. A lakhatást „pénzügyesítették” – vagyis inkább árucikként kezelik nem pedig lakóhelyként. Ma a lakhatás sokkal inkább a vagyon biztosítását és felhalmozását szolgálja, mintsem az emberhez méltó életet, a családalapítást vagy a közösségi gyarapodást. A lakhatás mára a pénzügyi eszközök biztosítékává vált, amelyet adnak-vesznek a nemzetközi piacokon, ennek hatására elvesztette egyetemes emberi jogi értékét.

Megdöbbentő annak mértéke, illetve sebessége, ahogyan a pénzügyi cégek és alapok teret nyernek a lakás-, illetve ingatlanpiacon, ami a hajléktalanság növekedéséhez, kitelepítésekhez és megfizethetetlen árakhoz vezet.

A globális ingatlanszektor a teljes globális vagyon közel 60%-át teszi ki, vagyis 217 billió dollárt, aminek 75%-a (163 billió dollár) lakóingatlanok értékesítéséből származik. Ez több mint kétszerese a világ teljes GDP-jének.

A bankok, nyugdíj- és fedezeti alapok, magántőke-társaságok és egyéb pénzügyi közvetítők lakóingatlanokat vásárolnak fel az úgynevezett befektetési városokban, hogy így tartsák biztonságban a többlettőkéjüket. Ezek a szereplők gyakran húznak hasznot különböző adókedvezményekből és az átláthatóság hiányát felhasználva biztosítanak fedezéket a névtelen befektetők és a korrupcióval szerzett tőke számára.

Ez a beáramló tőke sok városban olyan magasra emelte a lakásárakat – néhány városban öt év alatt több mint 50%-kal –, ami már meghaladja a legtöbb ember fizetőképességét. A lakásárak már nem arányosak a háztartások jövedelmével, hanem a globális befektetők lakások iránti kereslete határozza meg azokat. Amikor a lakásárak az egekbe szöknek, az alacsony és néha még a közepes jövedelmű lakók is kiszorulnak a közösségeikből a magas lakbér vagy jelzálog költségek miatt. Amikor pedig a lakásárak lezuhannak, akkor a lakókra jelzálog-árverés és hajléktalanság vár. Az Egyesült Államokban a gazdasági válságot követő öt évben több mint 13 millió jelzálog-árverésre került sor, ami miatt több mint 9 millió háztartást lakoltattak ki. Spanyolországban több mint félmillió árverés 300,000 kilakoltatást eredményezett. A kilakoltatások ilyen léptéke nemzetközi felháborodást kellene, hogy kiváltson a lakhatáshoz való jog megsértése miatt. Ehelyett – mivel a válságot a pénzügyi piacok szabályozását és a ragadozó hitelezés megfékezésért elmulasztó, de egyébként viszonylag tehetős államok okozták – a felelősök nagyrészt megmenekültek az emberi jogok sérelmét számon kérő intézkedésektől. Az állami válaszreakciók az otthonukat elvesztő emberek érdekei elé helyezték a pénzügyi intézetek érdekeit.

A fejlődő gazdaságokban még a nem legális telepek is ki vannak téve a spekulatív befektetéseknek. A lakókat kitelepítik és sok esetben hajléktalanná teszik, hogy helyet csináljanak a luxus ingatlanoknak, amelyek gyakran üresen állnak.

A jelentésemben a lakhatás pénzügyesítésének az emberi jogokra mért hármas támadását tárom fel.

A pénzügyesítés aláássa a demokratikus kormányzást és a közösségi számonkérés lehetőségét. A nemzetközi pénzügyi intézmények és más hitelezők gyakran megkövetelik, hogy az államok a globális pénzügyi folyamatokat szolgálják ki és nem az emberi jogokat. A kormányok inkább reagálnak a hitelügynökségek igényeire, mint az emberi jogok által támasztott követelményekre. A pénzügyesített lakáspiacokon a lakhatásról – annak használatáról, költségeiről, az építési helyszínekről vagy a bontásokról – hozott döntések gyakran távoli tárgyalótermekben születek. Az ingatlanmilliárdosok egyre inkább központi szerepet játszanak a kormányzásban és szakpolitika-alkotásban.

A lakhatás pénzügyesítése növeli az egyenlőtlenséget és a társadalmi kirekesztést.  A gazdagokat még gazdagabbá teszi, miközben megfosztja a szegényeket a lakhatásuktól és a közösségeiktől. Ösztönzi a dzsentrifikációt és a lakóhelyük elhagyására kényszeríti a legkiszolgáltatottabb rétegeket: az etnikai kisebbségeket, a fogyatékkal élőket, a nőket és a bevándorlókat.

A pénzügyesítés elszakítja azokat a szálakat, amelyek a lakhatást a közösségekhez, illetve az emberi méltósághoz és biztonsághoz fűzik, amelyek minden emberi jog alapját képezik. Amikor a lakhatást spekulatív árucikként adják-veszik, akkor az elveszti az emberi vonatkozását. A jelenlegi lakók érdekei, illetve lakhatási szükségletei, nem érdeklik a globális pénzügyi befektetőket. Amikor a lakóépületeket névtelen vállalati szereplők vagy milliárd dolláros alapok vásárolják fel, akkor nehéz bárkin is számon kérni az emberi jogok érvényre jutását.  

Legyenek számon kérhetőek az emberi jogok

A pénzügyi piacok és globális ingatlan beruházások ellenőrzése valójában nem esik kívül az államok és nemzetközi szervezetek hatáskörén.

Én bizakodóvá váltam, amikor arról értesültem, hogy egyes államok, illetve helyi önkormányzatok elkezdtek olyan szakpolitikai válaszokat kidolgozni a lakhatás pénzügyesítésére, amelyek legalább a túlkapásokat megfékezik. Számos állam vezetett be korlátozásokat a lakóingatlanok külföldiek általi felvásárlására, míg mások adókat vetettek ki az üresen álló lakásokra. A luxusingatlanokra kivetett adókból származó jövedelmet pedig az alacsony jövedelmű háztartások lakhatásának támogatására fordítják. Számos állam vezetett be ingatlanspekulációs adót, míg másoknak sikerült elérniük, hogy az ingatlanfejlesztőktől meghatározott arányban megfizethető lakóegységeket is kialakítsanak. Egyes helyi és regionális önkormányzatok elköteleződtek a lakhatás társadalmi funkciója mellett, elősegítve az üresen álló lakóingatlanok átmeneti kisajátítását és megtiltva az olyan lakásárveréseket és kilakoltatásokat, amelyek hajléktalanságot eredményeznének.       

Noha az ilyen és hasonló intézkedések enyhítik a lakhatás pénzügyesítésének hatásait, ennél nagyobb horderejű változtatásokra van szükség ahhoz, hogy az államok betarthassák a nemzetközi emberi jogi kötelezettségeiket. Az államoknak változtatniuk kell a pénzügyi szektorral kiépített kapcsolataikon, annak érdekében, hogy kikényszeríthessék, hogy a piacok a lakhatás társadalmi funkcióját szolgálják.  

Az államok kötelezettségei a pénzügyi szektorral kapcsolatban gyakran nem kapnak kellő figyelmet vagy túl szűken értelmezik őket. Az a neoliberális[1] gazdaságpolitikán alapuló feltételezés, mely szerint az államoknak egyszerűen csak hagyniuk kell a piacokat a saját szabályaik szerint működni (csupán azzal a megkötéssel, hogy a magán szereplők „ne ártsanak” és tartózkodjanak az emberi jogok nyílt megsértésétől), egyszerűen nem elég ahhoz, hogy az államok eleget tegyenek a kötelezettségüknek, hogy megfelelő lakhatást biztosítanak „minden megfelelő eszközt felhasználva, beleértve a jogalkotási intézkedéseket is”[2].

Az államnak szabályoznia és irányítania kell a magánpiacot és a különböző pénzügyi szereplőket, illetve tárgyalnia kell velük annak érdekében, hogy biztosíthassa, hogy a szabályok, amelyek szerint ezek a szereplők működnek összhangban vannak azzal az elvvel, hogy a társadalom minden rétegének joga van a megfelelő lakhatáshoz. Az államoknak kötelességük biztosítani, hogy a magánbefektetők megfelelő választ adnak a lakosság szükségleteire a biztonságos és megfizethető lakhatás tekintetében és nem csak a gazdagokról gondoskodnak.

Amit javaslok, az egy jelentős elmozdulás a mostani helyzetből – egy teljes nézőpontváltás, aminek eredményeként a pénzügyi érdekek előtérbe helyezése és a lakhatás kiárusítása helyett a lakhatást újra az emberi méltósággal és biztonsággal kapcsoljuk össze és tényleges emberi tapasztalatként, illetve emberi jogként tekintünk rá.

Ez konkrétan hogyan nézne ki? Milyen lehetőségeink vannak egy ilyen elmozdulás megvalósítására?

Az ENSZ Fenntartható Fejlődési Céljai[3] és a szervezet 2016-os Új Városfejlesztési Terve valódi lehetőséget teremt az államok számára arra, hogy a pénzügyi szabályozó testületeket és egyéb szereplőket elkötelezzék a mellett a cél mellett, hogy 2030-ra emberi jogi kötelezettségként érvényesüljön, hogy mindenki megfelelő lakhatási körülmények közt élhessen. Ennek a célnak az eléréséhez valóban komoly elköteleződésére van szükség.

A kereskedelmi és beruházási egyezményeknek el kell ismerniük az emberi jogok elsődlegességét és biztosítaniuk kell, hogy az államoknak megfelelő eszköztár áll rendelkezésükre ahhoz, hogy úgy szabályozzák és irányítsák a magánbefektetéseket, hogy azok biztosítsák a lakhatáshoz való jog érvényesülését.

A bíróságoknak, törvényszékeknek, nemzeti és helyi emberi jogi intézményeknek nyíltan el kell ismerniük és érvényre kell juttatniuk az emberi jogok elsődlegességét. Úgy kell értelmezniük és alkalmazniuk a lakhatásra és a lakhatás finanszírozására vonatkozó törvényeiket és szakpolitikáikat, hogy azok összhangban legyenek a megfelelő lakhatáshoz való joggal.

Az államoknak felül kell vizsgálniuk az összes lakásárveréssel, eladósodással, várostervezéssel és lakásépítéssel kapcsolatos törvényüket és szakpolitikájukat, hogy biztosíthassák, hogy senkit se lehessen kilakoltatni akkor, ha ennek van ésszerű alternatívája, és azt, hogy a lakások azok számára épülnek, akik szükségük van rájuk – lakhatási és nem spekulációs vagy vagyonfelhalmozási célból. 

A helyi szinten egyre terjedő, az üzletet az emberi jogokkal összhangba hozó törekvéseket ki kell terjeszteni a globális üzleti világ legnagyobb szegmensére – a lakás- és ingatlanpiacra. A pénzügyi intézményeket és ingatlanbefektetőket ösztönözni kell arra, hogy életbe léptessenek olyan irányelveket, amelyek révén felvállalják azt a fontos szerepet, amit a lakhatáshoz való jog érvényre juttatásában játszanak.

Ha azt akarjuk, hogy az Új Városfejlesztési Terv és a Fenntartható Fejlődési Célok 11.1 számú célkitűzése valóban jelentsen is valamit, akkor ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy az emberi jogi kötelezettségeket úgy hangolják újra, hogy azok kielégítő választ tudjanak adni a lakhatás pénzügyesítéséből fakadó óriási kihívásokra, és a rendelkezésre álló erőforrásokat a megfelelő lakhatáshoz való jog érvényre juttatására fordítsák.

2017. március 1.

Fordította: Benczi Melinda és Dósa Mariann

[1] Neoliberalizmus: Olyan gazdasági rendszer, amely a magánvállalatok és általában a magántőke érdekeinek kedvez, szemben a társadalmi (emberi) igényekkel. Ezért leépíti a magánvállalatokra, a magántőkére és a pénzügyi műveletekre vonatkozó szabályozásokat és csökkenti a cégekre kirótt adókat. Az ilyen gazdasági rendszerben az állami forrásokat a közszolgáltatásokból a magánvállalatok működésébe csatornázzák át, ami többnyire a közszolgáltatások magánosításához és így a jóléti állam leépüléséhez vezet.

[2] Idézet a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából.

[3] New York, 2015. szeptember 25. A háromnapos Fenntartható Fejlődési Csúcstalálkozón az ENSZ 193 tagállama egyhangúan fogadta el azt a történelmi, új globális fejlődési programot, amely 2030-ig a szegénység felszámolását és a fenntartható jövő felépítését tűzi ki célul. Bővebben >>> 

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.