Szükség szerint – avagy egy anyuka viszontagságai a vécétlenségben

Ez a cikk több mint 3 éves.

A vécétlenség tényével már kismamaként szembesültem, vagyis azzal, hogy csodaszép Fővárosunkban irtózatosan gyér a nyilvános illemhely-ellátottság. Ha van is, fizetős, vagy éppen zárva van, de majdnem biztos, hogy koszos, ahová viszont áldott állapotomban tutira nem térnék be. Maradt hát a szorongatás, és imádkozás, hogy kibírjam hazáig, könyörgés a babámnak, ne rúgjon útközben túl nagyot, mert akkor bent megyek ki…

hedda.png

Gondoltam, ha majd megszületik a kisbabám, könnyebb dolgom lesz, hiszen engem már nem fog odabentről folyton pisilésre késztetni, neki meg pelenkája lesz jó darabig. Reméltem, addigra megoldódnak Budapest közvécé problémái, mire Zsófi szobatiszta lesz.

Nem így történt.

Mármint Zsófi megszületett ugyan, de egy szobatisztaságra szoktatásnyi időszak nem volt elég fővárosunknak, hogy helyre rakja a nyilvános vécék hiánya okozta kellemetlenségeket.

Eljött az óvodás kor, vele a teljes szobatisztaság, a játszótér-korszak, ami újra előhozta a lappangó „nincsvécé” problémát.

Az „anyapisilnikell”, „anyakakilnikell” felkiáltásokkal azon kívül, hogy „szorítsd amíg hazaérünk” vagy „intézd el szépen ott a bokorban, nem jön senki” mást nem tudtam mit kezdeni.  És bizony nem csak én voltam így ezzel.

Sok-sok anya társam futott fel a játszótérről, és fut fel ma is lakásába, a közvécé hiánya miatt, s marad is otthon, mert ugyan minek menjünk vissza a játszóra vagy a parkba, ha már egyszer feljöttünk…

Gál Hedda

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.