„Most életemben először nem látok ebből kiutat” – az újpesti kilakoltatás utóélete

Ez a cikk több mint 6 éves.

A kálváriám körülbelül 3 évvel ezelőtt kezdődött. Egy csapásra szertefoszlottak az álmaim, vágyaim. Akkoriban egy szobát béreltem gyermekeimmel. Munkából tisztességesen eltartva gyermekeim éltük a kis boldog életünket. Míg egy nap a főbérlőnk be nem jelentette, hogy sajnos költöztünk kell mert az édesanyjával összeköltöznek hisz ő babát vár.  Beleegyeztem. Megbeszéltem a gyermekeim édesapjával, hogy amíg teljes mértékben nem tudok új lakást biztosítani a fiainknak legyenek ideiglenesen nála. Ő az édesanyjával élt együtt közel a fiúk iskolájához a megszokott közegükhöz.

blog2_25.jpg

Ezek után én a barátnőmhöz költöztem. De egyidejűleg megtudtam, hogy az én édesapám gyógyíthatatlan beteg. Senkire nem számíthattak a szüleim, akik Budapesttől 180km-re éltek csak rám. Pedig van két nővérem. Így ebben a tudatban fáradhatatlanul ingáztam Budapest, vidék és a munkahely között. Gyermekeim lelkileg már ekkor is meggyötörten nézték végig az én küzdelmem, ami értük hajthatatlan volt és egyúttal Nagyapjuk napról napra való „elmúlását. 2015. május 3-án végleg itt hagyott minket.

Ekkor sok sok évi elutasítás ellenére pozitív hozzáállással benyújtottam újra a IV.kerületi lakásügyi osztályra a bérlakás igénylésem. A gyámügyi osztály ajánló levelét csatolva, hogy ennyi szenvedés után végre nyugodt kiegyensúlyozott élhessünk újra. 2015 november végén kaptam egy határozatot, miszerint pozitív döntés született. Boldog voltam és gyermekeim is velem együtt boldogan várták a fejleményeket. Eljött a december. Az első lakás amit megnéztünk tiszta és bővíthetőnek tűnt és az idő is sürgetett, így azonnal elfogadtuk az ajánlatot.

De már a kulcsátvétel sem ment simán. Ugyanis aznap reggel senki sem tudta az Újpesti Vagyonkezelő Zrt-nél, ki is és miért lett kiadva aznap korán reggel a kulcs. Hosszas telefonálgatás után sikerült kideríteni a gondnokságnak, hogy kiadták parancsba: ki kell a padlásteret a közmunkásoknak. Mondanom sem kell, hogy a látvány, ami fogadott észbontó volt. Ugyanis a padlásra csak is a szobából lehetett felmenni, így a szobába dobálták a sittet a lomot stb.  Két konténer szemét termett egycsapásra a tiszta, szép kis lakásban.

Elintéztük, hogy kárpótlásul kapjak 2 hónap bérleti díj jóváírást, majd jöhetett a felújítás. Leszedték a felbérelt festők a tapétát és vele együtt omlott a fal is, ami 160 cm magasan vizesedett. Salétromos falak penészes ajzat . Nehezen de teljesen tégláig verve a falat megoldották a vizesedést. Újra lett falazva, vakolva, glettelve az egész szoba és konyha. Az összes spórolt pénzem ráment. Amit első látásra, háromszoros ár lett. Beköltöztünk. De sajnos a gyermekeim nem bírták egészségileg, hiszem a nagyobbik fiam erős asztmás betegek, a kisebbik pedig allergiás. Így reggelente szinte egyik sem kapott levegőt.

Az ő egészségi állapotukat nézve segítséget kértem a Vagyonkezelőtől és a Lakásügyi osztálytól is. De mindenhol visszautasítottak. Újra a fiaim épséget, szociális fejlődését nézve visszakerültek az édesapához. Nekem sajnos munkahelyi  balesetben eltört a jobb kezem, így a  6 hetes gipszhordás közben a munkahelyemen kirúgtak. Bevétel nélkül maradtam jártam a gyógykezelésekre. Ha nincs a szomszéd néni, akinek nagyon nagyon sokat köszönhetek  éhen is vesztem volna. Ő hozott napi háromszor ételt.

A közüzemi számláim gyűltek. Kikapcsolásra került a gáz, villany szolgáltatás is. Munkahelyet kerestem és újra gyűjteni kezdtem villany, gáz és élelem nélküli tengődve. De megcsináltam. Októberre sikerült mindent újra nullára kifizetnem. Eljött a november vége, amikor be kellett adnom a kérelmem az újra hosszabbításra. Minden igazolást csatolva eleget tettem a kötelezettségeimnek. Hetek teltek el és bizonytalanságban éltük a mindennapjainkban.

Minden telefonhívásomra és személyes megkeresésemkor a válasz az volt a hivataltól, hogy nyugodjak meg, semmi probléma nincs, meghosszabbítására kerül az ingatlan. Január végéig kellett arra várnunk lelkileg-testileg felőrölve, hogy megkapjam a választ postai úton hogy nem hosszabbítanak szerződést – persze indok nélkül. Már másnap felkerestem a Lakásügyi osztály vezetőjét, aki érdemben akkor sem tudott választ mondania döntésre. Bántó, megalázó hozzáállása volt. Aztán felkerestem a Vagyonkezelő irodát ahol közölték, hogy már meg van terhelve a számlám ügyvédi díjjal stb. Kértem, hogy kifizethessem, csak hagy maradhassak az ingatlanban – akár piaci alapon is. Sajnos mivel a Lakásügyi osztály vezetője alá esik ez a döntés is így mindenhol csak falakba ütköztem.

Nem hiszem, hogy egy hivatalos személy úgy bánjon a kerületi önkormányzati tulajdonában lévő ingatlanokkal, mintha sajátja lenne. Nincs jogában, sem módjában. Főleg az a kijelentése hogy ez egy bizalmi állapot és ő nem bízik bennem és személy szerint én őt ostobának nézem. Kérdem én: ha én nem alkotok véleményt mint magánember róla, akkor ő miért is teszi?!

Az pedig, amit azóta az önkormányzat a polgármester úrral együtt tett és tesz, teljesen felháborító. A kilakoltatásnál miért nem jelent meg senki?  Miért hárította a felelősséget a rendőrségre és a végrehajtókra teljes mértékben? Azután sem hagyták abba a lejárató kampányt, miután megtörtént a kilakoltatás, hiszen az Újpesti Naplóban is megjelenítettek, ami pedig gyerekes és egyben röhejes. Mi lenne, ha felhívnák a kerületben élők figyelmét, hogy az elmúlt évben hány családot tettek utcára? Volt olyan eset is, ahol nagycsaládos beteg gyermekes család került utcára. Ezekről a Naplóban miért nem lehetett eddig olvasni?  Leírom én: mert eddig a pillanatig nem volt olyan személy, aki szembe mert volna szállni a felsőbb szervekkel! Aki ki mert volna állni az igazáért még akkor is, amikor már biztos voltam benne, hogy nincs visszaút. Az újságban való megjelenésről engem például ki kérdezett meg? Senki!

Azóta 190km-re vagyok a gyermekeimtől. Napi kapcsolatot tartunk. De lelkileg újra ott tartunk, ahol az elején – vagy inkább rosszabbul. A fiaim nagyon nehezen viselik ezt a helyzetet hiszen mindennapos személyes kapcsolat (mint pl. egy mosoly vagy ölelés) nincs meg. Az iskolában a kisebbik átlaga romlik. A társaságot kerüli és nagyon egyedül érzi magát. Engem csupán a gyermekeim mosolya tart életben, semmi más. Belefáradtam pedig csak 36 éves vagyok. Az élet iskolája iszonyú nehéz. Van akinek gördülékeny, és van akinek sziklákkal teli, hiába jó a lelke és él becsületes életet.

Itt, vidéken azóta sem találtam se albérletet, se munkát. Egy kis pékség ígért munkát, de a tulajdonos azóta sem keresett meg, én pedig hiába keresem öt. Közmunkára szinten nem vagyok jogosult, hiszen nincs bejelentett lakcímem itt. Ennyi mindenen keresztül menve, fogalmam sincs hogyan tovább. Pedig a mottónk a pozitív gondolkodás, de most életemben először nem látok ebből kiutat. Olyannyira hogy ez már kezd testileg is kiütközni. A minap pár órán belül sajnos két pánikrohamon is túlestem. Csak azon imádkozom és kérem a fentieket, hogy a gyermekeim testi épséget és a lelküket ne gyötörjék tovább.

F. E.

Fotó: Csoszó Gabriella

Ha téged is a kilakoltatás fenyeget, vagy lakhatási gondjaid vannak, csatlakozz Együtt a lakhatásunkért csoportunkhoz!

Találkozó minden hónap utolsó csütörtökén a Gólya közösségi presszóban (Budapest VIII. ker. Bókay János utca 34.) 16-tól 18 óráig

Kapcsolat és további információ: Papp Gazsi (0630-373-1050), [email protected]

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.