Manish. Búcsú.

Ez a cikk több mint 3 éves.

Vannak olyan életek, amelyek túlmutatnak önmagukon. Nehéz megragadni a titkukat. Manishé ilyen volt. Örömet, reményt és szeretetet sugárzott maga körül, anélkül, hogy erre különösebben törekedett volna. Éppen ellenkezőleg, különös tehetsége volt hozzá, hogy a már-már elért boldogság és siker pillanataiban fellázadjon, és farkas szemet nézzen a sötétséggel, amely gyermekkorától kísérte és kísértette. Egy láng volt, amely ezt a sötétséget világította be, miközben önmagát felemésztette.

manish2_kicsi.jpg

Ez a rövid élet mégis példaképül állhat sokunk számára: reményt meríthet belőle a reményt vesztett, erőt a gyenge és bátorságot a gyáva. Sierra Leonéban született, egy olyan országban, ahol a férfiak várható élettartama az 50 évet sem éri el. Manish még ezt a kort sem érhette meg.  Három éves sem volt, mikor megtámadta a gyermekbénulás. Ez volt az első próba. Felépült, de járni onnantól fogva csak egy botra támaszkodva tudott.  Furcsa módon, ha nem lesz rokkant, valószínűleg semmit sem tudnánk róla, sorsa nem emelkedett volna ki a többi nehéz falusi sors közül.

Nem sokkal később a faluját is elérte a polgárháború és családjával menekülnie kellett. Magára maradt, és onnantól kezdve egyedül folytatta az útját az erdőben botorkálva. Évek múltán még mindig bicegve, küszködve és magányosan megérkezett a fővárosba. A háborúnak már vége volt. Freetown utcáin hozzá hasonló, gyermekbénulástól sújtott falusi fiatalok százaival találkozott. A legtöbben hajléktalanok voltak és koldulásból éltek. A megtépázott, romos főváros a biztonság, az életben maradás és boldogulás paradicsomának látszott vidékről nézve. 

A gyermekbénulás áldozatai csoportokba verődtek és beköltöztek egy-egy elhagyott romos épületbe. Manish egy ilyen foglalt ház fiatal vezetője lett. Itt találkozott vele Hady és Eddy, két született emberjogi harcos, akik a fogyatékosok jogaiért szálltak síkra. Innentől kezdve elválaszthatatlanok lettek. A siker is közös volt: a squatból egy szervezet született, a szervezetből egy nemzetközi szinten is elismert NGO.  Manisht nevezhetnénk fogyatékos aktivistának, de jóval több volt ennél. Énekes és táncos, zeneszerző és szövegíró, bohóc és forradalmár, aki sohasem fordított hátat társainak, akik az utcán maradtak. A lázadás pillanataiban mindig köztük talált menedéket. Mikor elkezdődtek az erőszakos kilakoltatások, szerzett egy dalt, ami rávilágít a szakadékra a kormány támogató fogyatékos politikája és a szegények magára hagyása között. Az ellentmondás feloldhatatlan, hiszen a fogyatékosok legtöbbje szegény. Manish így vállhatott példaképpé nem csupán a fogyatékos közösség számára, hanem  minden elnyomott csoport számára és mindenki szemében, aki hisz a gyengék erejében. 

Az élete maga volt a bizonyíték, az eszköz, amivel ezt az erőt felmutatta. Régóta volt beteg, a gyermekbénulás nem az egyetlen keresztje volt.  Ha nem a világ egyik legszegényebb országában él, talán kigyógyítják. Talán ágyban, párnák közt halt volna meg. Talán családot alapított volna, talán ma is velünk lenne. De ez egy másik történet. Manish valódi története nem így végződött: talpon halt meg, mint egy katona, fiatalon, mint egy költő és a neve szájról szájra jár, mint egy legenda. 

Gyászolják sokan Sierra Leonéban és Magyarországon, ahova az élet kiismerhetetlen útjai vezették. Gyászolja az Artemisszió Alapítvány, aminek az önkéntese volt és A Város Mindenkié csoport, ahol szintén megfordult, hogy beszéljen a Sierra Leone-i  fogyatékos házfoglalók harcáról, gyászolja a Pince, ahol roma fiatalokat vidított fel a zenéjével és a Civil Rádió, ahol saját műsort készített.  Gyászolják barátai a világ sok országában, több kontinensen. A temetésén egy miniszter mondott beszédet és Bob Marley zenéjére táncolt a tömeg. Halálában megkapta mindazt a tisztességet, amiért  egész életében harcolt. Isten veled Manish! Köszönjük, hogy velünk voltál.

Szántó Diana

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.