Az európai lakhatási hálózat poznani találkozója – beszámoló

Ez a cikk több mint 5 éves.

Mivel A Város Mindenkié csoport tagja egy európai lakhatási hálózatnak, ami alulról szerveződő mozgalmakból áll, így a 2015 novemberi, Poznanban tartott találkozóra is hivatalosak voltunk. Egy szövetséges tagunk (P. Zsuzsi) és egy érintett tagunk (E. Márta) – vagyis én, képviseltük a csoportunkat. Maga az esemény 4 napos volt, melynek során nagyon sokat tanultam.

poznan.jpg

Az első napon bár a városnézésről lemaradtunk, de szerencsére a mozgalmi filmvetítéseken már részt tudtunk venni. Három filmet néztünk meg.

Az egyik a konténerházakban lakókról és nehézségeikről szólt. Hogy télen beázik, így penészedik; befagy az ajtó, így sokszor az ablakon kell bemászni. A számlák nagyon magasak, nehéz befűteni. Vannak telepek, ahova kifejezetten a problémás lakókat költöztették át, afféle büntetésképpen, hogy adósságuk volt. Van akinek azt mondták, hogy csak ideiglenesen kapják meg, míg nem lesz máshol hely, max 1 évig, mégis már több éve ott élnek családként, gyermekekkel.

A második az anyák helyzetéről szólt. Hogy a rendszerváltás óta milyen nehézségeik vannak. Megszűntek a gyárak, rengeteg embert elbocsátottak, és nincs más alternatíva. Akinek gyereke van alapból hátránnyal indul munkakereséskor. Ami lehetőség van, ott visszaélnek a munkáltatók a helyzetükkel, már maga a munkaszerződés is elképesztő. Akinek nem tetszik, ahelyett gyorsan találnak mást, nincs rajtuk nyomás, hogy emberibb körülményeket biztosítsanak. Egy-két napokra veszik feldolgozni a nőket, aztán elküldik és utána hónapokra ismét nincs munka. Volt, akit kiközvetítettek képzésre, ehhez képest 11 órát kellett ledolgoznia. Házfoglaló nők beszéltek, kisgyermekes anyák, akiket azért, mert foglaltak, több éves próbaidőre büntették meg. Elzárták több ilyen foglalt házban a vizet és a villanyt, emiatt nagyon sok ott élő anyuka kivonult tüntetni a városházához és végül sikerült elérniük, hogy visszakapcsolják nekik ezeket.

A harmadik filmben többféle berlini szerveződést mutattak be. Többek között (a teljesség igénye nélkül) kilakoltatások elleni szerveződéseket; idősek közösségi terének védelmét; egy vízparti terület szabadságáért közösségi összefogás, hogy  ne építsenek oda lakóparkot.Migránsok és kisebbségek melletti összefogásról is volt benne szó.

A második és harmadik napon a kelet-európai országok lakhatási helyzetének bemutatása (köztük a miénk is), és azok kiértékelése következett, négy szempont alapján:

– a rendszerváltás óta a közjavak privatizációja

– városfejlesztés és dzsentrifikáció

– EU-s finanszírozási mechanizmusok

– lakhatási szervezetek bemutatása, stratégiái, akciói

Néhány lényegesebb hasonlóságot / különbséget emelnék ki. Igazából alapjaiban nagyon hasonló a helyzet a miénkhez. Viszont van egy lényeges különbség például a lengyelekkel kapcsolatban.

Míg nálunk a rendszerváltás után az önkormányzati lakásokban élő emberek megvehették az államtól a lakást, amiben éltek (=privatizáció); addig például Lengyelországban az állam nem a lakóknak adta el lakásonként a házat, hanem a háború előtti tulajok kapták vissza az egész háztömböt (=reprivatizáció vagy restitúció).

Ez azért nagyon rossz, mert a 2. világháborúban porig rombolt házakat, akik újjáépítették és beköltöztek, nem lettek tulajdonosok, és olyan emberek, cégek, vállalkozások kezébe kerültek, akik – ha úgy döntenek – simán eladhatják a fejük fölül az épületet, őket pedig kilakoltathatják. Van, hogy egyszerűen csak olyan magas lakbért követelnek meg, ami megfizethetetlen az eddigi lakóknak. Így őket kirakják és jöhetnek a tehetősebb bérlők.

(Ez hasonló a nálunk a 8. kerületben folyó lakosságcseréhez, nagyjából ezt nevezik dzsentrifikációnak. Ez nekem kicsit furcsa volt, mert nálunk a dzsentri a lesüllyedt nemeseket jelenti, míg itt azt a folyamatot, amikor egy városrész lakosságát jóformán lecserélik -> a szegényeket gazdagabbakra; ha sok a kivehető albérlet, van választási lehetőség bizonyos negyedekben, így felmennek az albérletárak, ezzel is egy ilyen kiválasztódás megy végbe.)

Vannak olyan cégek, akiknek kifejezetten az a profiljuk, hogy ilyen házakból kiűzzék zaklatással a már nem kívánatos lakókat.

Az van még, hogy mikor a háború után az emberek otthon nélkül maradtak, és maguktól elkezdtek építkezni a porig rombolt Varsóban, akkor országos összefogás alakult. Különböző városok különböző építőanyagokat, téglát, embereket küldtek oda újjáépíteni a várost. És aztán ott éltek ezek az emberek, akik annyit tettek ezért. És jött a rendszerváltás, és az a nagyon igazságtalan dolog, hogy visszakapták az eredeti tulajdonosok a telkeket, felértékelt áron, egy jó minőségű ingatlannal, mikor ők azért nem tettek semmit.Hanem igazából egy romos telek járt volna vissza, amin nincs semmi. Romániában például vegyes rendelkezések voltak, így volt privatizáció és reprivatizáció is. Mivel ott nagyon sok lakótelep épült, aminek nem volt előtte magántulaja, így ott lakásonként is megvehették a benne élők a lakásokat az államtól. Viszont az a helyzet jelenleg, hogy a meglévő lakásállomány leromlik, így lemegy a lakások ára, szegények költöznek oda. Akiket aztán ki akarnak költöztetni (dzsentrifikáció). Van egy városrész, ahonnan nagyon sok roma családot kilakoltattak, így ők most ott táboroznak az utcán, hogy elhelyezést követeljenek az önkormányzattól. A táborozó lakók közül jött volna az egyik asszony a konferenciára, de hétfőre kapott éppen időpontot a polgármestertől, így oda kellett mennie.

A mi előadásunkból az AVM szervezeti dolgairól kérdeztek sokat, leginkább az érintett-szövetséges viszony érdekelte a résztvevőket:

– hogyan lehet hozzánk bekerülni, milyen feltételekkel?

– miért van ez a megkülönböztetés a kétféle tagság között?

– milyen képzéseink szoktak lenni és milyen sűrűn?

– az Utcajogászról is kérdeztek

– az Orbán – kormány migránsokhoz való hozzáállásáról is kérdeztek

Majd egy összefoglaló blokk következett a kelet-európai országok beszámolójából.

Hat pontba szedtük össze a lényeges közös kérdéseket:

  1. privatizáció / újra privatizáció
  2. Euroatlanti szövetség segítsége – beleszóltak az egész rendszerváltásba, a privatizációba
  3. baloldal ellenes közvélemény
  4. nacionalista antikapitalizmus (hogy több országban is a kapitalizmus-ellenesség szélsőséges jobboldali (idegenellenes?) formába terelte az embereket, mint például nálunk a JOBBIK)
  5. osztályhelyzeti különbségek aktivisták és érintettek között, erőforrásokban is (pl. más is mondta, hogy probléma náluk az, hogy ne csak a saját hasonló osztályú ismerőseiket vonják be a közös munkába, hanem az érintetteket is; más anyagi lehetőségeik vannak érintetteknek és a biztosabb élethelyzetű embereknek)
  1. a szociális munka és a politikai szerveződés dilemmája (közös probléma, hogy egyre inkább kivonul az állam, így egyre több segítő szociális munkás szerepbe kényszerülés van az aktivista körökben; ezt hogyan lehet politikai szerveződésbe átfordítani.)

A harmadik nap délutánjától szervezetfejlesztéssel foglalkoztunk, a hálózat működéséről, a következő időszak tevékenységeiről beszéltünk:

  • az előző időszak kiértékelése több szempont alapján
  • más példák nemzetközi hálózatokról
  • a hálózat tagcsoportjainak tapasztalatcseréi egymás között
  • a különböző szervezetek tervei a következő időszakban
  • közös terveken való ötletelés
  • majd ezek priorizálása
  • a hálózat pénzügyeiről is szó volt (előző időszak, következő költségvetés)
  • a feladatok és felelősök meghatározása

Nagyon sok új dolgot hallottam, tanultam kedves tolmácsom, Zsuzsi által, akinek ezúton is köszönöm a segítségét, hogy négy-öt napon át fordított nekem folyamatosan!

És nagyon sokszor tömény és fárasztó volt egyfolytában figyelni, de megérte az élményért, hogy talán kicsit tájékozottabb lettem, és kicsit világot is láttam!

Szóval remélem, hogy hasznosat tudtam én is átadni azoknak, akik olvasták a beszámolómat, és lesz eredménye is a tetteinknek!

Köszönöm A Város Mindenkiének a lehetőséget, hogy képviselhettem!

Lakhatást mindenkinek!

Pósfai Zsuzsi és Erdőhegyi Márta

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.