„Hajléktalanok”

Ez a cikk több mint 4 éves.

Rendszeresen járom a várost. Akár munkám kapcsán, akár magánügyeim miatt, vagy csak úgy… nézelődni. Hisz látni való mindig van ekkora fővárosban, mint Budapest. A téma az utcán hever. És sajnos… az ember is az utcán hever.

Aluljárókon át közlekedem, utcákon sétálok, futok, sietek, kirakatokra tekintek, bezárt üzletek lépcsőit figyelem. És szomorú vagyok. Szomorú vagyok, mert mindenhol találkozom a legelesettebb rétegű emberekkel, akik padon, lépcsőn, földön ülnek, fekszenek, vagy csak úgy, magában, vagy egy darab kartonon, esetleg egy vékony szivacson gömbölyödnek össze. Az időjárás szeszélyei és az emberi megvetés az osztályrészük, nincs számukra valós segítség, nincs egyesekben könyörület.

 tisztelet.jpg

Metrón, villamoson, buszon valaki, valamiért mindig szóba hozza, megveti, szidja a hajléktalanokat. És mindig van rosszindulatú kontra, anélkül, hogy ismernék, akiről beszélnek, tudói lennének nehéz helyzetének, ismernék valójában ki is az, akiről ilyen megvetéssel beszélnek. És ilyenkor szeretnék sikítani, fülükbe ordítani, milyen jogon beszélnek így róla/róluk, a hajléktalanokról?

Itt és most szeretném a rosszindulatú pletykások beszűkült tudatába bevésni, hogy akit megaláznak, akiről megvetéssel beszélnek, akit nagyon könnyen szidnak, az: HAJLÉKTALAN EMBER!

Egyetlen bűne, hogy nincs otthona, nincs meleg kuckója, ahova hazatérhez, magára csukhatja az ajtaját, felállíthatja kis fenyőfáját. Nem köszönti család, nem megterített ünnepi asztal várja, hanem a hideg utcát rója, és elfordulva, könnyesen figyeli az ajándékokkal megrakott, boldog embereket.

A magányos, üres, fázós esték csak arra valók, hogy elgondolkodjanak a régi életükről, a családról, akikhez valamikor tartoztak, az otthonról, ahova valamikor örömmel tértek haza, a munkahelyről, ahol jó társaságban, viccelődve, évődve dolgoztak tisztességgel. Az álmokról, amiknek megvalósulását öregségükre tartogattak reményekkel telve. Álmokról, melyek teljesen váratlanul törtek szét. Egykori álmaik ma már a fagyos éjjelek homályába vész, szívük-lelkük legbensőbb magánya elkeseredett italozáshoz, kirekesztésük, kilátástalanságuk a mindenről lemondáshoz, az élettel szembeni harc feladásához vezet. Lelkükben élnek a sors marta sebek. És csak ők tudják, ezek mennyire mélyek. Meghaltak az álmok. Meghalt minden, ami szép és emberi volt valamikor számukra. A megvetés, a megalázás maradt, mert önzőek az emberek, már nincs Krisztusi szeretet, nincs együttérzés, csak hideg, üres elutasítás, és az elesettnek a további szenvedés. Az utcán. A többségi társadalom tagjai között. A külső szemlélő azt hiszi, már hideg a mellükön, ott belül, de ma is érző EMBEREK! Küzdve és legyőzve a feltoluló könnyeket, amikor sértő megjegyzést tesznek rájuk, amikor csak bántják őket lelkileg, testileg, tovább gyötörve őket amúgy is megroppant emberi mivoltukban. Inkább kifosztják saját magukat az érzelmek világából, mintsem megaláztatásuk mások örömére szolgáljon. A lelketlen, üres, hideg és megvető réteget nem engedik be fájdalmaikba.

Életek. Amik egykor szépek voltak, ma nyomorúságosak. Egy családi tragédia, egy válás utáni kisemmizés, egy munkahely – és ezzel együtt az albérlet – megszűnése, egy éhbérért dolgozó családfő, akinek felhalmozódik tartozása és kilakoltatásra kerül az egész család, egy intézetből kikerült fiatal minden szülői háttér és segítség nélkül, több évig tűrő, végül családi erőszakból menekülő nő, ezer és ezer ok. És ezek terhét csak ők tudják, ők érzik, ők viszik, cipelik az utcán… halálukig. A HAJLÉKTALAN EMBEREK! Az egykori mérnök, postás, ápolónő, könyvelő, könyvtáros, takarítónő, bolti eladó, és ki tudja mennyi szakmai, felsőbb iskolájú dolgozó… valamikor a társadalom megbecsült tagja, ma pedig a társadalom által kivetett EMBER!

Beszélgetek velük, beszélgetek róluk. Számtalan életet ismerek. Olyan tragédiákat, amitől minden jó érzésű embernek könnyes lenne a szeme, olyan sorsokat, amik olyan döbbenetet váltanak ki, hogy szólni sem lehet, olyan élet utakat, amik megremegtetik a szívet és felborzolják a szőrt. Mert ennyi rossznál a normális ember arra gondol, kell a segítség és van segítség. Nincs! Ma, ebben az országban, ezzel a kormánnyal még csak esély sincs arra, hogy a hajléktalanságból kievickéljen valaki, viszont országunk vezetői fennen hirdetik megvetésüket megalázó, kizáró mondataikkal, tetteikkel, diszkriminatív intézkedésükkel, melyet a felső tízezer maradéktalanul elhisz, hogy így a helyes, és így is áll ezekhez a szerencsétlen EMBEREKHEZ!

Beszélgetek róluk. Olyan szuper csapatban dolgozhatom, ahol igyekszünk minél több – a kormány és a buta emberek gondolkodásában – kirekesztett csoportok, emberek irányába érzékenyíteni. Őszintén, tabuk nélkül, életrajzokkal megerősítve mondandónkat. Akár diák közösség, iskola, felnőtt társaság hív minket, örömmel állunk oda megcáfolni a tévhiteket, a hazugságokat és előítéleteket, megmutatva, minden kirekesztett csoport EMBEREKBŐL áll! Ugyan olyanok vagyunk, mint a kérdezőink, kezünk, lábunk, szemünk, és szívünk van, csak élethelyzetünkben, életvitelünkben, vagy szemléletünkben, akármi másban térünk el, DE AKKOR IS EMBEREK VAGYUNK! És én boldog vagyok, ha értenek. Boldog vagyok, ha látom, érzik bennem az embert. Bárki is vagyok.

Én mesélek a hajléktalan EMBEREKRŐL. Sorsukról, nehézségeikről, az akaratuk megtöréséről, a megaláztatásukról, mindenről, amit átélnek élethelyzetük kapcsán. Mesélek a hajléktalan szállók embertelen körülményeiről, – melyet a felső tízezer nem ismer, – mesélek a szegregálásukról, – ami egyértelműen a megbélyegzés egyik fajtája, – mesélek a lakcímkártyájuk számtalan hátrányáról, – mely nem csak munkahellyel, hanem egyéb szolgáltatásokkal is hátrányos helyzetbe hozza őket, – mesélek arról, hogy miért vetik meg jobban a hajléktalan embert, ha részegen látják, mint a saját családjukban, vagy ismeretségi körében élő alkoholistát. Mesélek arról, hogy a mai kormány a valós segítség helyett gyűlöletet szít ezekkel az elesett EMBEREKKEL szemben. Ezért látja a többségi társadalom olyannak őket, amilyennek a kormány szeretné, dologtalan, alkoholista koldusnak. És elmondom, hogy ez NEM IGAZ! Nagyon is tesznek magukért, ha tudnak, dolgoznak, gyűjtögetnek, újságot árulnak, erősen küzdenek a napi szükségleteikért. Semmivel sem rosszabbak, csak magukra hagyott, többszörösen hátrányos helyzetű, elesett EMBEREK, és az lenne a becsületes a többségi társadalom részéről, ha végre szót emelnének, tennének értük, esélyt adnának az emberhez méltó életre nekik.

Haragszom, ha valahol, valaki azt mondja: HAJLÉKTALAN. Ilyenkor – számtalan esetben – odaszólok: hajléktalan EMBEREK! Dühít, mert ez a lenéző, megalázó jelző rólam is szól. Én is hajléktalan ember vagyok. Az élet adta kínokkal, keservekkel, tragédiával és ezzel a nagyon kemény, nagyon nehéz embertelen élethelyzettel, amit igyekszem mégis EMBERKÉNT élni!

Lakatosné Jutka, A Város Mindenkié érintett aktivistája

Fotó: B. Molnár Béla

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.