2015. december 14-én A Város Mindenkié is részt vett az Emberi Erőforrások Minisztériuma Szociális és Felzárkózási Stratégiai Főosztálya által szervezett munkacsoport megbeszélésén, amelynek célja a lakhatással kapcsolatos kérdések átbeszélése a minisztérium képviselői és civil szervezetek részvételével. A találkozón az AVM-et Fekete-Nagy Miklós, Csizi Zsolt, Pósfai Zsuzsi és Udvarhelyi Tessza képviselték, a minisztérium képviselői mellett pedig jelent volt többek között a BMSZKI, a Baptista Szeretetszolgálat, a Habitat for Humanity, a Városkutatás Kft., a Máltai Szeretetszolgálat és a KSH képviselője is.
A megbeszélés témája az a kutatás volt, amit A Város Mindenkié rendelt meg a Városkutatás Kft-től és amely a hajléktalan-ellátás és a hajléktalanság kriminalizációjának költségeit vetette össze a lakhatásba helyezés költségeivel. A megbeszélés elején Udvarhelyi Tessza elmondta, hogy miért rendelte meg ezt a kutatás A Város Mindenkié: elsősorban azért, hogy megvizsgáljuk, pénzügyi szempontból költségesebb lenne-e a hajléktalan emberek lakhatásának támogatása mint a tömegszállókban történő elhelyezés és a jelenleg széles körben elterjedt hatósági zaklatás.
Somogy Eszter, a Városkutatás Kft. munkatársa és egyben a kutatás koordinátora bevezető előadásában elmondta, hogy a kutatásból kiderül, hogy egy éjjeli menedékhelyen vagy átmeneti szállón élő emberre az állam átlagosan havonta 58 ezer forintot, évente pedig közel 700 ezer forintot költ (ebbe beleértve a szállás és egészségügyi ellátás költségeit, a nappali ellátást és a népkonyhát, valamint az igazoltatások költségeit is). Ha ugyanennek az embernek az állam önálló, de támogatott lakhatást biztosítana pénzbeli támogatással és a szükséges szociális szolgáltatásokkal, az kb. havi 64 ezer forintba kerülne. Vagyis egyedül költöző ember esetén csupán havi 6-8 ezer forinttal kerülne többe az államnak, hogy megfelelő és biztonságos lakhatást nyújtson a jelenlegi tömegszállások és egyéb ellátások helyett. Két együttköltöző hajléktalan ember esetén az állam már kifejezetten „jól járna”, hiszen ebben az esetben a lakhatási támogatás havonta kb. 50 ezer forinttal lenne kevesebb, mint a két ember hajléktalan-ellátásban történő elhelyezése. Ez egy évben két főre összesen 600 ezer forint megtakarítást jelent az államnak, miközben az állampolgárok a jelenleginél sokkal színvonalasabb és emberhez méltó körülmények között élnének. Összefoglalva: a hajléktalan emberek jelentős részénél az önálló lakhatás biztosítása kevesebb pénzből sokkal hatékonyabb megoldást jelent helyzetükre.
A kutatás bemutatását követő beszélgetés során Pósfai Zsuzsi elmondta, hogy nem elég csak piaci alapú lakhatás támogatásában gondolkodni közpolitikai szinten, mert így biztosan nagyon sokan nem fognak lakhatáshoz jutni. Vagyis mindenképpen kell a politikai szándék az egyéb, szociális szempontú lakhatási formák kialakításához. Kifejtette azt is, hogy a kutatás során a jövedelemtámogatás összegét az érintettek jelenlegi jövedelmével számolták ki, pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy ha valaki lakásba kerül, akkor sokkal nagyobb az esélye a munkára és így valószínűleg kevesebb támogatásra lesz szüksége. Kiemelte azt is, hogy miközben a hajléktalan-ellátás és a kriminalizáció minimum 10 milliárd forintba kerül az országnak, az elmúlt években a kormányzat ennek sokszorosát költötte tulajdonhoz jutás támogatására. Végezetül hangsúlyozta, hogy a kutatásban feszegetett probléma valójában nem elsősorban számszaki, hanem politikai kérdés: az uralkodó hatalomnak el kell dönteni, hogy mire érdemes a közpénzt költeni: a hosszú távú megoldást jelentő önálló lakhatás megteremtésére vagy az átmeneti megoldást jelentő tömegintézményekre.
Hegedüs József, A Városkutatás Kft. vezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy a kutatás csak egy szűk réteg problémájára koncentrál, azonban a valós kérdés az, hogy mi annak a költsége, hogy a társadalom legalsó 20%-a emberhez méltó módon éljen. Szerinte nagyon fontos, hogy a lakhatással kapcsolatos közpolitikák annak a 4-500 ezer embernek a lakhatási nehézségeit is megoldják, akik nem feltétlenül jelennek meg a hajléktalan-ellátásban, de lakhatásuk színvonala elfogadhatatlanul alacsony. A kutató kiemelte azt is, hogy a lakásokkal kapcsolatos állami támogatási rendszerhez képest a hajléktalan emberek önálló lakhatásának megteremtésekor nagyon kevés pénzről van szó. 2000 és 2004 között ugyanis összesen 1200 milliárd forintot költött az állam a tulajdonszerzésre a támogatott lakáshiteleken keresztül (ekkoriban 1 középosztálybeli átlagban 6 millió forint állami támogatást kapott lakhatása megteremtéséhez).
A Máltai Szeretetszolgálat képviselője azt hangsúlyozta, hogy ma Magyarországon kb. 2 millió embernek lenne szüksége megfelelő mértékű lakhatási támogatásra, ráadásul az itt bemutatott modell is viszonylag alacsony életszínvonallal számol, amely alig jobb, mint a jelenlegi hajléktalan-ellátás. Kiemelte azt is, hogy a hajléktalan-ellátás már ma is jelentősen alul van finanszírozva, hiszen az érdemi szakmai költségekre szinte alig jut pénz. A lényegesebb jobb lakhatási helyzet megteremtéséhez sokkal több befektetésre lenne szükség az állam részéről. Ráadásul szerinte politikailag nem kifizetődő csak a legnehezebb helyzetben élőket támogatni: a jobb anyagi helyzetű embereknek is kell támogatásokat juttatni, hogy a kormányzat ne idegenítse el őket.
Mester Dániel, a minisztérium képviselője elmondta, hogy a lakhatáson keresztül történő tulajdonszerzés támogatásának sok más funkciója is van, mint például a munkahely-teremtés és az állami bevétel generálása, amely nem elhanyagolható cél. Felvetette azt is, hogy ha egy ilyen támogatási rendszer bevezetésre kerülne, akkor ki és mi alapján kapná ezt a támogatást. Álláspontja szerint vannak olyan emberek, akik önerőből meg tudják oldani, hogy kilépjenek az ellátásból, ezért a korlátozott forrásokat jól kell célozni és fontos meghatározni, hogy azokat mely célcsoportra a leghatékonyabb elkölteni.
A beszélgetés végén Fekete-Nagy Miklós hajléktalan aktivista felhívta a jelenlévők figyelmét, hogy ő sem volt mindig hajléktalan, és sok ideig támogatás nélkül is fenn tudott tartani egy lakást. Amióta azonban hajléktalan, nem veszik fel megfelelő munkahelyre dolgozni és nincs elegendő bevétele ahhoz, hogy fenntartson egy lakást.
A beszélgetés végén az EMMI munkatársa bemutatta, hogy a minisztérium milyen lakhatási célú európai uniós projekteket fog megvalósítani az elkövetkezendő években. Ezek között szerepel az elsőként lakhatást modell fejlesztése és terjesztése, amit csoportunk üdvözöl, valamint egy szegregáció elleni program is, amit szintén fontos célnak tartunk. A kormány a Nemzeti Eszközkezelő átalakítását is tervezi, amelyet szintén fontosnak tartunk, azonban sajnos nem világos, hogy ez az állam bérlakás-szektor fejlesztésére fog-e irányulni vagy egészen más eredménye lesz-e.
Összességében a beszélgetésről az volt a benyomásunk, hogy a jelenlévők az általunk javasolt lakhatás-központú megoldást inkább egy konkrét szakpolitikai eszköznek tekintették és nem a hajléktalanság újfajta megközelítésének, ami pedig a mi eredeti szándékunk volt. A kérdés leginkább úgy vetődött fel, hogy ha adott mennyiségű pénzt a hajléktalanság kezelésére kell költeni, akkor azt hatékony lenne-e egy ilyen típusú intézkedésre költeni, mennyi embert lehetne vele elérni, és hogyan lehetne a legjobban meghatározni a célcsoportot. Úgy tűnt, egyelőre nem sikerült még bemutatnunk, hogy egy teljesen más kimenetű közpolitika (azaz a hajléktalan emberek lakásba juttatása) sem lenne drágább a jelenlegi rendszernél, még ha nem is éppen ezekkel a számokkal éppen ezt a támogatási konstrukciót kellene megvalósítani egy nagyobb szabású szociális lakáspolitika keretein belül. Noha a lakhatási munkacsoport beindítását és a bemutatott EU-s projekteket is pozitív előrelépésnek tartjuk, továbbra is úgy gondoljuk, hogy átfogó, felelős és szociális érzékeny lakhatási politika nélkül ezek a beavatkozások csak felületi kezelést nyújtanak, és nem oldják meg a ma Magyarországon jellemző tömeges lakásszegénységet.
Udvarhelyi Tessza
Fotó: Csizi Zsolt