Írországban jártunk

Ez a cikk több mint 5 éves.

A FEANTSA nemzetközi nőjogi szervezet meghívót küldött A Város Mindenkié női csoportjának, hogy a 2014. szeptember 24-én Dublinban rendezendő európai kutatási konferenciára, amelynek az is célja volt, hogy magyar képviselet is jelen lehessen, részt vehessen. Ennek keretében utaztam egy tolmácsolásra felkért hölggyel Dublinba repülővel, átszállásos lehetőséggel. Bár a két repülőút között hosszú volt a várakozás és megérkezés-kor már elég elnyűttek voltunk, de a szállóba történt bejelentkezésünk után nyakunkba vettük a várost.

dublin2.jpg

Mivel a város központjában volt a szállásunk, elsősorban a sétáló utcák, színes kirakatok, és különféle nemzetiségű éttermek voltak a belvárosban. Ahol elszállásoltak minket, az végig még György korabeli, vörös téglás, különböző méretű és formájú, nagyon szép ablakokkal, kecsesen formált kovácsoltvas kerítéssel, pár lépcsős bejárattal épített „sorház” volt, ami egykor bérlakásként szolgálta a családokat, ma pedig más és más kategóriába tartozó szállodák, motelek, szállók. Bár teljesen egyforma a külső formája a házaknak, mégis szemmel láthatóan megkülönböztethető a szállás színvonala. Mivel jó hosszú az utca, rengeteg embernek ad szállást, minden ázsióból.

Az utcákon sétálgatva láttuk a hajléktalan embereket. Ki másokkal beszélgetett, ki révetegen üldögélt egy kirakat párkányán, ki pedig éppen „szállását” készítette el egy –már bezárt – üzlet beugrójában. A kép ismerős volt itthonról, ami viszont meglepő, kint, Írországban azért, mert valaki az utcán él, nem büntetik, nem üldözik a fedél nélkül élő embert. Vannak, akik pár centet kérnek, – akivel mi találkoztunk és pár szót beszéltünk, – az szemmel láthatóan „belőtt” állapotban igyekezett felelgetni a hajléktalan emberekkel kapcsolatos kérdéseimre, de nem igazán sikerült.

Mint kiderült, csak köztisztasági szabálysértés miatt büntetik őket, – ami minden ír állampolgárra érvényes – pl.: ha ott, ahol tartózkodnak, szemetelnek, illetve szükségleteiket az utcán végzik el. Bár Írországban sem a közvécékről ismertek az utcák, de rengeteg ismert étterem, étkezde, vagy kis kávézó engedi be a hajléktalan embert a vécére. Természetesen a nevesebb, színvonalasabb szórakozó helyek nem, vagy csak emberi formát öltő fedél nélküli használhatja a vécéjüket. És engem azért is lepett meg ez a kiváltságot élvező lehetőség, mert – bármilyen hihetetlen, – Írországban nem láttam azt az igazi, teljesen elesett hajléktalan embert. Persze, – aki ebben az élet-helyzetben él, az felismeri „társát”, de sokat jelent, ha lehetőségeik szerint igyekeznek adni magukra.

Az utcán az alkohol fogyasztása tilos! A büntetés 50 eurónál kezdődhet, mégis a már fekvő, alvó hajléktalan emberek mellett ilyen-olyan italok sorakoznak poharakban, amit vagy szerény napi bevételükből vettek, vagy valaki letette nekik.

Írországban nem látni kukázó, guberáló hajléktalan embert. A három nap alatt hajnalok hajnalán már utcán voltam, hogy megszokott időmben kávézzak, és utcákon át láttam a kirakott szemetes edényeket, mellettük zsákok, szatyrok, de nem láttam guberálót. Igaz, azt már tudtuk, hogy Dublinban több helyen adnak élelmet a fedél nélkül élő embereknek, és él a szociális segélyezés különféle formája, kortól, egészségtől, munkaképességtől függően. Tehát a hajléktalan létben jobb helyzetben vannak, mint itthon, a magyar fedél nélküliek. Van ellátórendszer, hajléktalan szálló, – ahova nem kényszerítik be az utcán élőt, – és sok segítséget kapnak a szociális munkásoktól. Megoldott a fürdésük, tiszta ruha számukra és szemmel láthatóan élnek is ezzel a lehetőséggel. Írországban befogadó, elfogadó, vendégszerető emberek élnek, a három nap alatt rendszeresen láttam, hogy a pár centet kérő koldust segítik.

A konferencia viszont számomra nem volt érzelem nélküli. Sajnálatos módon, a különböző országok képviselői szakmai emberek, akik saját hazájuk hajléktalanügyi gondjait csupán kutatási formában, statisztikai számokkal képviselték. Nem hoztak magukkal a szakemberek egy érintettet, rajtam kívül egyedül a konferenciának helyet adó Dublint képviselte még hajléktalan ember.

A konferencián megjelentek szinte ismételték egymást, nem tudnak olyan eszközöket használni, amivel tartalmasan, hosszabb távra bevonhatnának érintetteket. Sokuk szerint közönyösek a fedél nélkül élők saját sorsuk iránt. (Itt szeretettem volna felszólalni, nem sikerült.)

A kis beszélgetések általánosan a szünetekben, kis asztaloknál valósultak meg, így tudtam meg azt is, hogy Írországban is évekkel ezelőtt nagyon lecsökkent a szociális bérlakások száma, miközben szükség lenne rá. Kb. 2 éve van olyan program, mely szerint emelik ezeknek a kisbérű lakásoknak a számát építkezésekkel, és céljuk segíteni a hajléktalan embereket abban, hogy újra emberhez méltóan éljenek. Elhangzott, hogy sajnos vannak kábítószerrel, illetve alkohollal élő emberek, akik már képtelenek a társadalomba való visszatérésre, számukra elég a napi szinten nyújtott, biztonságos élelmezés, és hogy az emberek segítik őket, ha koldulnak. Viszont minden törekvő, magáért tenni akaró és tudó fedél nélkülit támogatnak abban, hogy munkához, lakhatáshoz jusson, amit nem ellátó rendszerben, hanem saját otthonában szeretnének megvalósítani. Az ír szakemberek azt vallják, hogy a többi országhoz képest kevés a hajléktalan emberek száma, és a szociális bérlakások számának növelésével hiszik, hogy pár év múlva megoldható lesz a hajléktalan kérdés. Jó indulatú, segítőkész emberek állnak rendelkezésre ahhoz, hogy az arra képes személyt kivezessék a hajléktalanságból. A szakember elmondta, nem álmodozók, valódi tervek vannak megfogalmazva, amit ici-pici tettekkel már elkezdtek, sok munka, energia kell még, de sok nehéz helyzetben élő embernek akarnak segíteni az emberhez méltó életben és lakhatásban. Az ír kormány hallgat a szociális szakemberekre, remény van arra, hogy sokuknak rendeződhet az életük. Természetesen, ez az érintett személy akaratán, együttműködésén is múlik! Jó volt hallani. Jó volt hallani, hogy van olyan ország, ahol meghallgatják a szakembert és igyekeznek olyan programot megvalósítani, ahol az esetteket is visszavezetik a társadalomba.

Szívesen élnénk olyan hazában, ahol a politikai akarat segítene minket ezen a hosszú, rögös úton, egy emberibb élet felé.

 Lakatosné, Jutka, A Város Mindenkié hajléktalan aktivistája

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.