Mentős fórumot tartottunk a Dózsán

Ez a cikk több mint 6 éves.

2015. április 21-én a BMSZKI Dózsa György úti szállóján tartottunk fórumot a hajléktalan emberek mentőszolgálattal kapcsolatos tapasztalatairól. A fórum apropója az volt, hogy elkészült a „kisokos sorozat„ következő gyöngyszeme, a Mentős Kisokos, ami fontos és érdekes tudnivalókat tartalmaz, többek között azt is, hogy nem csak etikai kötelességünk a segítségnyújtás, hanem törvényi is. Ennek az ad hangsúlyt, hogy nem a segítségnyújtást elmulasztó ember akár büntethető is. A kisokos tartalmazza a fontos elérhetőségeket és elkülöníti a mentőkre háruló feladatokat azoktól, amely a Menhely Alapítvány által működtetett 24 órás Diszpécserszolgálatra tartozik. Felsorolja a beteg jogait, lehetőségeit és esetleges viták esetén segítséget ad a jogorvoslathoz is. Fontos az is, hogy a felmerülő sérelmeinket bejelentsük, hogy nyoma legyen: ebből nyomonkövethető statisztika készíthető ahhoz, hogy megfelelő megoldást találjanak a problémákra.

blog_28.jpg

A fórumon a résztvevők jó és rossz példákat is felsoroltak a mentőszolgálattal kapcsolatban, hasonlóan ahhoz, hogy A Város Mindenkié blogjára pro és kontra is kerültek ki különböző esetek. Nagyon nehéz megítélni, hogy kinek van igaza. Nekem azt tanították, hogy a betegnek!

A mentőszolgálat munkája hálátlan, mert mindenki szeme előtt történik az ellátás. Nem véletlen az, hogy a hajléktalan emberek ellátására kivonult egységek munkájához gyakran közszájon forgó megvetés társul. A kivonuló egységnek nincs joga – se etikai, főleg nem törvényi – ítéletet alkotni a betegről.

Ezzel együtt el kell ismernünk azt is, hogy a kívülálló, nem szakképzett emberek nem tudják megítélni a beteg állapotát, esetleg nem megfelelően vannak tájékozódva a kivonuló egység képességeiről, lehetőségeiről. Talán egy példa még a 70-es évekből, amikor én ültem „belül”. Kivonultunk egy összeeséshez, betettük a beteget a kocsiba, és mivel egy sima ájulásról volt szó (öngyógyító betegség – lefekteti a pacienst, hogy kapjon megfelelő mennyiségű vért az agy) megpróbáltunk valami betegséget keresni a háttérben. Minden rendben lett volna, ha az ideges emberek nem kezdik el verni az autó ablakát, mondván, hogy meghal a beteg, ha nem sietünk. Ő volt a legjobban meglepve, amikor betegünk egészségesen szállt ki nemsokára a kocsiból.

A másik eset velem a másik oldalon történ az első stroke-om alkalmával. Lebénultam, nem igen tudtam beszélni, és a Mester utcai átmeneti szállóról vittek be. Pár perc lett volna a Neurológiai klinika, de a mentőtiszt úgy gondolta, csinál nekem egy vénát. Húsz percen keresztül szurkált. Látták rajtam, hogy valami nincs rendben a dologgal. Főleg azért, mert csak a branule elhasználása adminisztratíve mutatott jól. Lezárták.

Én 1975-ben kerültem a mentőszolgálathoz, amikor is bemelegítésnek felvilágosítottak a kötelességeimről, és vállaltam. Éveket töltöttem ott. Kezdetben orvos nélküli esetkocsin szekundáltam, majd kikerültem a lakóhelyemhez közeli orvos nélküli állomásra. Itt is, és később is, amikor 8-48 órás szolgálatok váltották egymást, az OMSZ anyagi helyzetéből kifolyólag mi is idegesek voltunk, ha valaki öngyilkos akart lenni, és a 100 kilométeres körzetünkből kivettek minket. Ennek ellenére soha nem engedtük meg magunknak, hogy bármit is tegyünk a beteg ellen. Akkoriban ez azonos lett volna az azonnali elbocsátással.

A felmerülő problémákat mindenképp a mentőszolgálatnál uralkodó viszonyokra vezetem vissza. Nem lehet olyan körülmény, ami felbírálhatná az ellátás fontosságát. Elismerem a politika befolyását, de azok közül, akik ott vannak, és szervezik a munkát, mindenki letette a hypokratészi esküt. Ennek fényében, és a törvényi kötelezettség mentén (kötelező segítségnyújtás) javasolnám az összes felmerülő eset kivizsgálását, valamint a jövőbeli hasonló események megelőzésére szolgáló intézkedések megtételét.

                                                                                         Kovács Gábor

Fotó: Várady István

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.