Állami szintű ‘Elsőként lakhatást’ program Utah államban

Ez a cikk több mint 6 éves.

Az amerikai Utah állam döntéshozói már évekkel ezelőtt felismerték, hogy a hajléktalanságot sem büntető intézkedésekkel, sem embertelen, átmeneti tömegintézményekkel nem lehet felszámolni, csakis megfelelő lakhatás biztosításával. Ezért 2004-ben az állam felállított egy bizottságot (Hajléktalan Koordinációs Bizottság névvel), amely célul tűzte ki, hogy 2014-re megszünteti a hosszú távú hajléktalanságot és általában is csökkenti a hajléktalanságot az állam területén. Ehhez az állam, különböző szinteken, anyagi forrásokat is rendelt, amit civil szervezetek és magánadományozók anyagi erőforrásai egészítenek ki. A bizottságnak az a hosszú távú elképzelése, hogy Utah állam minden lakosa számára megfelelő színvonalú, biztonságos és megfizethető lakhatást tudjon biztosítani, valamint minden olyan támogatást megadjon minden polgár számára, ami az önálló életüket és jólétüket biztosítani tudja.

housing-statistics.jpg

Mindez kellemes meglepetésként hathat egy stabilan republikánus vezetésű, a konzervatív mormon egyház erős befolyása alatt álló államban, de ebből is látszik, hogy a józan ész és az állampolgári jogok melletti elkötelezettség ideológiai hovatartozásra való tekintet nélkül eredményezhet haladó szellemiségű intézkedéseket. Csak politikai akarat kell hozzá.

A Hajléktalan Koordinációs Bizottság döntési és ellenőrzési jogkörrel bír a hajléktalan-ellátásba befolyó költségvetési források felett és biztosítja, hogy ezek a források megfelelően hasznosuljanak a hajléktalan emberek érdekében és hogy elősegítsék a hajléktalanság társadalmi problémájának mélyebb megértését – ami elengedhetetlen a probléma megoldásához, vagyis a hajléktalanság megszüntetéséhez.

A bizottság munkáját egy 2008-ban indított, 5 évig tartó kutatás segítette, amely kimutatta, hogy a Utah államban hajléktalanul élő emberek 10%-a hosszú ideje hajléktalan és szinte semmi esélye nincs arra, hogy segítség nélkül kikerüljön ebből a helyzetből. A kutatás eredményei alapján a döntéshozók felismerték, hogy leginkább ez a 10%, tehát a hajléktalan emberek viszonylag kis része használja a hajléktalan-ellátó intézményeket, viszont ők gyakran és hosszú időn keresztül használják őket – más lehetőségek hiányában. Ezért hogyha az ő számukra tartós lakhatást tud az állam biztosítani, akkor az ellátó intézményeket is sokkal hatékonyabban lehet arra használni, amire ténylegesen valók: krízis helyzetben átmeneti segítséget nyújthatnak a bajba került polgároknak.

A kutatást egy olyan kísérleti program követte, amely az állam minden részében kis léptékben modellezte a tervezett ’Elsőként lakhatást’ megközelítést. A modell programok sikere nyomán Utah állam ma már kb. 1000 ember számára biztosít albérlet támogatást azoknak az embereknek, akiket korábban csak az alacsony jövedelmük akadályozott meg abban, hogy önállóan élhessenek. És további kb. 800 támogatott lakhatási egységet tart fenn az állam azok számára, akik pszichés vagy mentális problémákkal, illetve függőségekkel küzdenek vagy valamilyen testi fogyatékossággal élnek és az anyagi támogatáson túli segítségre is szükségük van. Számukra ezek az egységek megfelelő színvonalú, a lehetőségekhez mérten önálló lakhatást biztosítanak, valamint szociális és egészségügyi szakemberek segítségét, illetve fejlesztő foglalkozásokat a gyerekek számára. A programok fontos eleme, hogy mindenkinek fizetnie kell a lakhatásáért, vagy a jövedelme (legyen az munkajövedelem vagy szociális támogatás) 30%-át vagy legalább 50 dollárt. Ezzel próbálják a programok fenntarthatóságát biztosítani.

„A közösség tagjait segítjük” – mondja az egyik együttműködő civil szervezet vezetője, utalva arra, hogy a hajléktalan emberek nem alkotnak elkülönült csoportot a társadalomban, hanem ugyanúgy a közösség részei, mint a jobb módúak. Ez a nagyon fontos erkölcsi állásfoglalás abban is segít, hogy a társadalom minden tagja elfogadja az ‘Elsőként lakhatást’ megközelítést – egyelőre úgy tűnik, sikerrel.  

Ebből is látszik, hogy az ’Elsőként lakhatást’ valójában nem egy program, hanem egy filozófia – annak felismerése, hogy a lakásszegénységre a lakhatás biztosítása az egyedüli értelmes válasz. Ehhez viszont fontos, hogy az intézkedések vegyék figyelembe az állampolgárok szükségleteit és a segítség mindig ezekhez a szükségletekhez igazodjon. Ebből az is következik, hogy az ’Elsőként lakhatást’ megközelítésre épülő programok összetettek: sokféle szolgáltatást nyújtanak (például segítséget az elhelyezkedésben, képzési programokat, gyermek foglalkozásokat és egészségügyi ellátást) és több szereplő együttműködésén alapulnak.

Ezért a Hajléktalan Koordinációs Bizottság szorosan együttműködik a Rendőrséggel is, amelynek vezetése mára belátta, hogy letartóztatásokkal nem fogják tudni megoldani a hajléktalanság problémáját. Ezért létrehoztak a járőri állományon belül egy külön osztagot, amelynek az az elsődleges feladata, hogy elérje az utcán élő embereket és eljuttassa őket azokhoz a szociális és egészségügyi szolgáltatásokhoz, amelyekre szükségük van. Tehát ezek a járőrök tipikusan nem valamilyen szabálysértés (pl. köztéri vizelés, alkohol fogyasztás, guberálás) kapcsán kerülnek kapcsolatba a hajléktalan emberekkel, mint járőr kollégáik többsége, hanem ők maguk keresik velük aktívan a kapcsolatot, miközben folyamatos és szoros kapcsolatban állnak az elérhető szociális és egészségügyi szolgáltatókkal. Ez a rendszer biztosan sokkal szimpatikusabb annál, amikor a rendőrség aktívan zaklatja és hátrányosan megkülönbözteti a hajléktalan embereket, de kétséges, hogy ez-e a legjobb hozzáállás a rendőrség részéről. Egyrészt aggályos, hogy a speciális osztag tagjai nem kapnak megfelelő képzést a súlyos válsághelyzetben lévő emberekkel folytatott munkához. Másrészt egy olyan társadalomban, mint az amerikai, ahol a rendőrség hírhedt a legkiszolgáltatottabb állampolgárok ellen elkövetett erőszakról, nem biztos, hogy ennek a testületnek a tagjai alkalmasak erre a feladatra – a hajléktalan emberekben a rendőrökkel szemben hosszú évek rossz tapasztalatai alapján kialakult félelem és bizalmatlanság nem biztos, hogy könnyen leküzdhető pusztán az által, hogy létrehoznak egy speciális osztagot a testületen belül.       

A rendőrséggel kialakított együttműködés mellett olyan civil szervezeteket von be az állam a szállások fenntartásába és működtetésébe, amelyeknek ezen a területen komoly, hosszú évekre visszamenő tapasztalataik vannak. Valamint az egyházak és különböző jótékonysági, illetve adománygyűjtő szervezetek is fontos szerepet játszanak a programok sikerességében. Ami pedig egészen nyilvánvaló: az elsőként lakhatásba juttatott emberek kevesebb mint 5%-át lakoltatják ki később és mára érzékelhetően csökkent a hosszú távon hajléktalan emberek száma Utah állam területén.  

Mindebből egyértelműen látszik, hogy a hajléktalanság – illetve legalább ennek legsúlyosabb, akut formájának – felszámolásához mindenekelőtt politikai akaratra van szükség. Ennek kiharcolásához viszont sajnos úgy tűnik, ma az emberi jogi érveknél fontosabbak a gazdasági racionalitásra hivatkozóak – vagyis hogy egyszerűen jobban megéri lakhatást biztosítani a hajléktalanná vált emberek számára, mint büntetni vagy tömegintézményekbe zsuppolni őket. Emellett szintén elengedhetetlen, hogy a döntéshozók valós adatokkal rendelkezzenek a hajléktalan emberek helyzetéről és problémáiról és széles körben működjenek együtt a hajléktalan emberekkel kapcsolatba kerülő más szereplőkkel is – a szociális ellátó intézményekkel, az egyházakkal, jótékonysági és adománygyűjtő szervezetekkel és a rendőrséggel is.

2015. április 15.                                                                             Dósa Mariann

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.