Lakásba költözni, és lakásban élni nem lehetetlen!

Ez a cikk több mint 5 éves.

Ez a cikk azért készült, hogy bemutassuk, hogy léteznek olyan, hajléktalan embereket és más hátrányos helyzetben élő csoportokat lakhatáshoz segítő programok, elképzelések, amelyek megvalósíthatóak, fenntarthatóak, a társadalom számára hosszú távon hasznosak és gazdaságosak, és mindemellett biztosítják az emberi méltóságot, és a társadalmi részvétel lehetőségét is.

jogyak.jpg

Természetesen egy blogbejegyzés formájában az egyes lehetőségeket csak felvillantani lesz módunk, és a bemutatott programok listája is csak szűk válogatást enged meg, ezért néhány olyan alapvetéssel kezdeném, amelyből kiderül, hogy milyen szempontok alapján tekintünk valamire „jó gyakorlatként”.

Először is, csoportunk alapvetése, hogy a lakhatás alapvető emberi jog, és a társadalmi részvétel alapja. Mint ilyen, a szociális gondozásnak ideális esetben a lakhatás a kiindulópontja, és nem egy távolban lebegő célja kellene, hogy legyen. Ezért pártolja csoportunk a lakhatáshoz segítő programokat az intézményes elhelyezéssel szemben. Mivel azonban a hazai lehetőségek korlátozottak, nézzük meg először, melyek azok a minimumkövetelmények, amiket elengedhetetlennek tartunk.

Cél tehát akár a hajléktalan vagy más lakásszegénységben élő emberek számára az önálló lakhatás megteremtése, vagy megtartása. Ettől csak olyan mértékű eltérést tartunk elfogadhatónak, ami nem veszélyezteti az egyének méltóságát és önállóságát. A tömegszállás számunkra nem elfogadható lakhatási lehetőség. Így egyes esetekben családosok számára elfogadható megoldásnak tartjuk a családok átmeneti otthonában, az egyedülállóak számára a szobabérlők házában, az idősek vagy tartós betegek számára az idősek otthonában, vagy gondozást nyújtó intézményben, illetve a fogyatékos emberek számára a lakóotthonokban történő elhelyezést. Ezekben az esetekben is olyan, egyéni, páros vagy családos) elhelyezést nyújtó intézményekre gondolunk, amelyek az egyént a munkavégzésében, szociális kapcsolataiban nem, vagy a lehető legkevésbé korlátozzák. Mindezzel együtt, az intézményi megoldások helyett olyan programokat tartunk inkább megfelelőnek, amelyekben az érintettek lakásokba költözhetnek.

A hajléktalan embereket lakhatáshoz segítő programok közül két fő megközelítést emelhetünk ki: a lakhatás-központú és a feltételhez (például kezeléshez) kötött szemlélet. Előbbire példa a hazai programok közül a Twist Olivér Alapítvány és a Habitat for Humanity által közösen megvalósított árvíz-program, vagy A Város Mindenkié által indított, és az Utcáról Lakásba Egyesület által átvett kőbányai Kunyhóból lakásba program. Ezekben az elsőként lakhatást szemlélet gyakorlati megvalósításaként a közterületen, utcán vagy kunyhóban élők egyenesen bérlakásokba költözhettek, költözhetnek.

Ezeknek a programoknak a jelentősége, hogy az érintettek feltétel nélkül válhatnak olyan önkormányzati bérlővé, mint az adott kerületben bárki más: éppúgy fizetik a lakbért, rezsit és a programok során lényegében visszaszerzik teljes jogú állampolgárságuat. Nyilván ehhez munkahely, és lehetőség szerint minél hosszabb távú, és intenzívebb szociális munka is szükséges. Az eredetileg Észak-Amerikában kialakított elsőként lakhatást programokban az érintetteknek a nap 24 órájában, akár éveken keresztül is rendelkezésére áll egy sokféle szakemberből álló csapat, akik a legkülönbözőbb (pl. egészségügyi, mentális, életvezetési) problémák kezelésében is segítenek. A hazai programok lehetőségei szűkösebbek, de cél mindenképpen a komplex problémakezelés, és a maximális társadalmi részvétel elősegítése, a munkakeresésben való segítségnyújtás mindegyik program esetében kulcsfontosságú . A közterületen élők lakhatási programjainak összefoglalását Fehér Boróka vállalta az Esélyben, az egyes programokról itt részletesebben is beszámol.

A feltételhez kötött lakhatási programokra hazai példa az ún. L.É.L.E.K program, amely jelenleg Budapest VIII. és X. kerületében működik. A programban résztvevők körülbelül 1 év intézményes tartózkodást követően, feltételekhez kötve juthatnak bérlakásokhoz. A L.É.L.E.K programokban először szállóra költöznek az érintettek, ahol szigorú házirend szerint élnek, majd az intézmény által megállapított alkalmasság elérése után költözhetnek tovább önkormányzati bérlakásokba. A támogatás itt is komplex: az érintettek munkához, és az utcai munkánál jóval intenzívebb szociális gondozáshoz jutnak az intézményi tartózkodás során. Sokak számára azonban a beköltözési feltételek élethelyzetük vagy más okok miatt nem felelnek meg. Noha nem vitatjuk az ilyen jellegű programok jelentőségét, különösen a hazai ellátórendszerben – különösen, hogy A Város Mindenkié érintett tagjai között is vannak többen, akik ilyen program segítségével jutottak lakáshoz – , de a nemzetközi eredmények azt mutatják, hogy az elsőként lakhatást szemléletű programok hosszú távon sokkal eredményesebbek, vagyis a résztvevők nagyobb aránya tudja hosszú távon fenntartani az elért eredményt.

Sajnos hazai viszonyok közt még egyfelől kevés a tapasztalat, másfelől az utcáról lakásba költözést lehetővé tevő programok nagy része kifutó lakhatási támogatással működő albérleti program, ahol a támogatás kimerülése után nagyobb a kiesés veszélye egy krízishelyzet esetén. Ám például a Kőbányán működő kunyhóból lakásba program esetében minden beköltöző pár még a bérlakásaiban él, és úgy tűnik, hogy a nagy részük továbbra is fenn fogja tartani azokat.

E két megközelítésen túl, hazánkban a hajléktalan emberek leginkább albérleti programok segítségével, pályázati forrásokból költözhetnek támogatott piaci albérletekbe. Ezeket a programokat eddig a TÁMOP keretében finanszírozták.

Ebben a konstrukcióban valósult meg például a BMSZKI Nyitás az utcára!programja. Ez a program a lakhatást nyújtó programokhoz képest nagy ügyfélszámmal, 35 fővel indult, akik mind közterületen élő emberek voltak. A program változatos lakhatási megoldásokkal működött: a résztvevők több, mint a felét valóban önálló lakásban tudták elhelyezni, mások szobában, vagy intézményben kaptak lakhatást, vagy szállást. A program nemcsak elhelyezést nyújtott, hanem munkakereséssel, és képzésekkel együtt valósult meg: akár tanfolyamok elvégzésére, akár iskolai tanulmányok folytatására is biztosítottak lehetőséget, a résztvevők harmada a projekten belül kaphatott állást, a többiek pedig segítséget a munkakeresésben.

Ha a lakhatási problémákról gondolkodunk, fontos még megemlíteni, hogy ez nemcsak hajléktalan-ellátási kérdés. A legfontosabb talán a fogyatékos-intézmények elhúzódó kitagolását megemlíteni. Még a fővárosban élő fogyatékos emberek ellátását célzó intézményrendszer jelentős része is vidéken, eldugott helyeken, a munkalehetőségektől és az érintettek családjától távol van. Ennél még többeket érintő probléma, hogy a fogyatékos emberek jelentős része nem tud a családjától elköltözni, és felnőttként is gyerekszerepben ragadva, örökké „otthon marad”. Ennek alternatíváját jelenthetnék a lakóotthonok, és a célcsoportra szabott támogatott lakhatási megoldások. A MEREK 2 lakóotthona például a fővárosban nyújt elhelyezést a rehabilitációjuk végén járó ügyfeleknek, 1+1 évre. A szolgáltatás megfelelő, ám a fő gond, hogy az érintetteknek jellemzően nagyon nehéz továbblépniük, az egyéb lehetőségek szűkössége miatt. Ugyanez a probléma merül fel a pszichiátriai betegek ellátásában is, és az idősek számára is nagyon korlátozottak a megfizethető megoldások.

Ahhoz, hogy ennyire sokféle célcsoport, ennyire sokféle lakhatási problémájára megoldás születhessen, olyan átfogó koncepciókra lenne szükség, mint például a Városkutatás KFT által kidolgozott Szociális lakásügynökségé, amely révén megfizethető bérlakáshoz juthatnak ügyfelek olyan módon, hogy az ügynökségek magánbérlakásokat vonnának be a szociális lakáspiacra. Jelenleg a témában még csak kezdeményezések látszanak, de reméljük, hogy hamarosan már megvalósuló lakásügynökségekről is beszámolhatunk egy következő bejegyzésünkben.

2015. január 22.                                                                                              Kovács Vera

Fotó: Vörös Anna

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.