A lakhatási válság felszínre tör 10. Önkormányzati bérlakásból Eger utcáira?

Ez a cikk több mint 9 éves.

Éva és János több mint húsz éve élnek közös háztartásban Egerben. Ahogy mondani szokás, kitartanak együtt jóban-rosszban. Bár az utóbbi négy évben túlnyomórészt a mindennapos bizonytalanságban és keserűségben tudtak csak osztozni.

kozugy.jpg

Éva 33 éven keresztül ápolónőként dolgozott az egri kórház újszülött osztályán. János mögött több mint 41 munkával töltött év áll: dolgozott az egri dohánygyárban és a felnémeti finomszelvény-gyárban segédmunkásként, végül egy önkormányzati tulajdonú vállalatnál helyezkedett el, mint kazánfűtő és targoncavezető. János idén tölti be a 60. életévét, Éva pedig az 59.-et.

Eleinte Éva saját lakásában éltek, amit ugyan kemény munkával, de sikerült fenntartaniuk. Akkor kezdődtek a gondok, amikor János egy időre elvesztette munkáját, és a lakás felújítására felvett hitel magas törlesztőrészleteit már nem voltak képesek teljesíteni. A hitelintézet lakásukat jóval a piaci ár alatt elárverezte, majd kilakoltatta őket otthonukból. Tovább nehezítette helyzetüket, hogy Éva ekkor már súlyos egészségügyi problémákkal küzdött: gerincsérvvel és cukorbetegséggel.

Körülbelül négy éve költözött Éva és János a jelenlegi lakásukba, az egri önkormányzati bérlakások egyikébe, ahonnan most az önkormányzat lakoltatná ki őket. Az Utcajogász csoportot Éva és János 2014 novemberében keresték meg miután az egri bíróság ítéletében is megerősítette, hogy az önkormányzati bérlakást el kell hagyniuk. A bíróság ítéletében egyébként utalt arra, hogy méltányosság gyakorlására és a bérlakás további használatának engedélyezésére az önkormányzat jogosult lenne. Úgy gondoljuk, hogy a bíróság – annak ellenére, hogy a jogszabályok nem adnak ilyen esetekben teret méltányosság gyakorlására – legalább felismerte, hogy pontosan ezekben a helyzetekben az állam, vagy az önkormányzat segítő keze lehetne (és az kellene, hogy legyen!) a megoldás.

János és Éva közüzemi számlák és bérleti díjelmaradásból 1.500.000,- Ft tartozást halmozott fel. Éva betegsége miatt jelenleg rokkantsági ellátásban részesül, előtte pedig rehabilitációs járadékot folyósítottak számára. János munkahelye elvesztése után a közmunka programon keresztül jutott ismét munkához. Mostanra már onnan sem számíthat bevételre, mivel bármennyire szeretne 41 év fizikai munkával töltött év után munkába állni, egyszerűen nincs lehetősége rá, nincs olyan szervezet, aki munkát biztosítana számára.

Mindeközben kettejük jól érzékelhetően minimális bevételének a felét a felhalmozott tartozás miatt a végrehajtó letiltotta, azaz pénzük fele minden hónapban közvetlenül az önkormányzathoz kerül. A fennmaradó jövedelmükből pedig nemhogy a bérleti díjra és a rezsiköltségre nem futja, hanem ez az összeg a mindennapi szükségleteik fedezésére sem elegendő (Éva gyógyszereit sem tudják megvásárolni!).

Az önkormányzattal Éva és János megpróbáltak egyeztetni és kapcsolatot teremteni, de személyes találkozásra az önkormányzat sajnos egyáltalán nem tűnik nyitottnak. Méltányossági kérelmükre adott írásos válaszban felajánlottak nekik egy szobát Eger külvárosában az ún. szobabérlők házában (ahol több személlyel kellene a konyhán és fürdőszobán osztozniuk), ami az utcára kerülésnél jobb megoldásnak látszik, azonban ez mit sem segít anyagi körülményeik, egészségügyi állapotuk rendezésében, javításában.

Különösen könnyen belátható, hogy valós segítséget a szobafelajánlás nem jelent, mivel onnan az orvosig Éva – mozgásának korlátozott volta miatt – nem tudna eljutni. A távolság a mindennapi teendőiknek újabb gátakat szabna: János még nehezebben találhatna munkát, és ha sikerülne is a közlekedés költségeit is neki kellene viselnie. A lakásban csak fával lehet tüzelni, amire fizikai állapotuk miatt nem lennének képesek. Gyakorlatilag a külvárosba költözéssel esélyük sem maradna a jelenlegi helyzetükből történő kilábalásra.

Éva és János újabb méltányossági kérelmére az önkormányzat az adósságkezelési szolgáltatásban való részvétel lehetőségét ajánlotta fel. Ez azt jelentené, hogy a tartozásuk 40%-át az állam átvállalná, nekik pedig „csak” a 60%-ot kellene részletekben megfizetniük, és tovább élhetnének ugyanabban az önkormányzati bérlakásban. Csakhogy a szociális ellátásokról szóló törvényben jelenleg még létező adósságkezelési szolgáltatást az állam 2015 márciusától megszünteti, ezért a részletfizetésre már nincs lehetőség. Éváéknak február 28. napjáig kellene kb. 1.000.000,- Ft-ot megfizetniük. Teljesen egyértelmű, hogy erre saját erejükből képtelenek. Ha nem fizetnek, akkor tartozásukkal együtt az utcára kerülnek, vagy beköltözhetnek abba a szobába, ahonnan már nincsen kiút.

Éva és János segítségért nem tudnak máshoz fordulni. Az önkormányzat személyes találkozásra, helyzetük jobb megismerésére és egyben megértésére nem hajlandó. Sőt az önkormányzat olyan érvelésbe ütköztünk egy telefonos egyeztetés alkalmával, hogy Éváék akkor sem fizettek, amikor lett volna lehetőségük rá, és hogy más hasonló helyzetben lévő embertársaik, akár a televíziójukat eladták volna, csak fizetni tudjanak. Elgondolkodtató, hogy vajon egy kétezer forintos televízió eladásával, mennyivel jut előrébb az, akinek pénze még a gyógyszereire sem futja? És hogy vajon létezik-e olyan ember, aki a hajléktalanság szélén áll, s bár tudna, de mégsem fizet?

Az Utcajogász csoport szerint az önkormányzat és az állam feladata nem az, hogy véleményt alkosson olyan emberekről, akiket előtte nem hallgatott meg, és nem is az, hogy rászoruló embertársaink felett ítélkezzen. Ellenben az önkormányzat és az állam feladata éppen az, hogy segítséget nyújtson azoknak, akik 41 év ledolgozott év után időlegesen nem találnak munkát, vagy azoknak, akik betegségük miatt képtelenek dolgozni, és hogy ne hagyja, hogy idős, beteg állampolgárai az utcára kényszerüljenek.

Kérjük, hogy akik bármilyen formában segíteni szeretnének Évának és Jánosnak, vegyék fel velünk a kapcsolatot az [email protected] e-mail címen.

Fotó: Vörös Anna

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.