A kriminalizáció megbukott – Válasz Zsuppán András hajléktalan embereket és A Város Mindenkié csoportot becsmérlő cikkére

Ez a cikk több mint 5 éves.

A hajléktalan emberek összerondítják jelenlétükkel az aluljárót, kesereg Zsuppán András a valasz.hu-n megjelent cikkében. A szerzőt zavarja, hogy mindennapi esztétikai élményét bemocskolja a szegény emberek látványa, és így nem élvezheti kellő áhítattal a rendkívül ízléses diszkókivilágítással felszerelt aluljárót a Ferenciek terén. Majd – politikai lojalitását azért ügyesen megőrizve – megfeddi Tarlós Istvánt, hogy ha már a Fidesz kriminalizálta a hajléktalanságot (és többek között eme szent cél érdekében még ezért a fékek és ellensúlyok rendszerét is felrúgták, az Alkotmánybíróság határozatával szembe helyezkedve beleírták az Alaptörvénybe a hajléktalan emberek megbüntetésének jogát, hisz mi másnak is kellene a jogok között szerepelni, mint a szegény emberek zaklatásának), akkor tessék csak kizavarni őket az aluljáróból.

szeretet.jpg

Fel a hideg utcára, feltételezem, ahogy ez két évvel ezelőtt történt, amikor az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a hajléktalan emberek üldözését. Akkor a városvezetés hazug, megalázó és veszélyes módon építkezésekre és csúszásveszélyre hivatkozva kizavarta a hajléktalan embereket az aluljárókból, akik nagy része ezek után kint aludt a nyílt utcán a fagyban.

Zsuppán szerint Tarlósnak azért kell keményen fellépnie, mert a többség büntetést akar. Az erről készült statisztika ugyan nem azt mutatja, hogy a budapesti többség egyetértene a hajléktalan emberek kriminalizálásával, de nem is ez a fő kérdés. Senki sem szereti a méltatlan körülményeket, azok az állampolgárok sem, akik benne élnek. Főleg ők nem. Csakhogy nekik nincs választásuk – ők nem tudnak egyszerűen kisétálni a hajléktalanságból, ahogy egy lakással rendelkező ki tud sétálni az aluljáróból.

Abban egyetértünk Zsuppán Andrással, hogy nem csak a politikai kommunikáció szintjén kellene foglalkozni a hajléktalanság kérdésével, hanem valódi megoldásokat kellene keresni. Első lépésként be kell látni: a büntetés nem megoldás. Nem azért, mert a hatóságok gyakorlatban nem élnek a lehetőséggel. A rendőrségi statisztikákból ennek épp az ellenkezője derül ki: csak decemberben összesen 420 esetben szabott ki a rendőrség szabálysértési bírságot életvitelszerű közterületen tartózkodás miatt. Az, hogy a bírságok ellenére közterületen élnek emberek, nem azért van, mert a városvezetés nem bünteti meg őket, hanem azért, mert a büntetőpolitika hatástalan. Az érintett embereknek továbbra sincs hová menniük. Mindez legfeljebb arra jó, hogy a középosztály Zsuppánhoz hasolóan önző és érzéketlen, a mai igazságtalan helyzet fenntartásáért lobbizó tagjainak lelkiismeretét megnyugtassa. Hogy Zsuppán és a hozzá hasonlóan „gondolkodók” nyugodtan azt hihessék, nem súlyos társadalmi igazságtalanság az, amit az aluljáróban látnak, hanem rendetlenség, sőt, bűn, amit rendészeti eszközökkel kell felszámolni, ha kell, az érintett emberi méltósága és állampolgári szabadsága árán.

Büntetőpolitikai lépésekkel soha sehol nem sikerült szociális problémákat megoldani. Ahogyan tömegszállásokra épülő hajléktalanellátó-rendszerrel sem. Demszky és Tarlós ebben nem igazán különböznek. Demszky és Tarlós is tett büntetőpolitikai lépéseket a hajléktalan emberek ellen, Demszky is elzavartatta az otthontalan állampolgárokat közterületekről, igaz, kevésbé verte nagy dobra, mint Tarlós. Egyikük sem nyitott meg a fővárosban ingyenes köz-WC-ket, amelyekhez azok a szegény (nem csak hajléktalan) emberek is hozzáférnének, akiknek nincs pénze egy étterem vagy kávézó mosdóját használni, és emiatt méltatlan helyzetekbe kényszerülnek. Demszky és Tarlós is a tömegszálló-rendszer bővítését támogatják, pedig annak sikerességét semmilyen kutatás nem igazolja.

Ezzel szemben az Elsőként Lakhatást szemlélet, amely abból indul ki, hogy könnyebb és az államnak is olcsóbb egyből az otthontalan állampolgárok lakásba jutását támogatnia, ahelyett, hogy bekerülnének egy tömegszálló-rendszerbe, ahonnan minden szempontból nehezebb talpra állni, bizonyítottan sikeresen működik mindenhol, ahol bevezették. Például az egyáltalán nem a bőséges szociális juttatásokról híres Egyesült Államok Utah államában, illetve New Yorkban, ahol a legsúlyosabb mentális beteg hajléktalan embereket juttatták lakhatáshoz, miközben kevesebbet költött a szállásukra az állam, mintha egy tömegintézménybe kerültek volna be (amelyek minden esetben rendkívül sokba kerülnek az államnak).

A valódi megoldások mindig a probléma gyökerét szüntetik meg. Nem meglepő tehát, hogy a lakástalanság problémáját nem az oldja meg, ha az otthontalan embereket elzavarni vagy szállókba zsúfolni próbálják, hanem az, ha olyan lakhatási megoldásokat biztosítanak a döntéshozók, amelyek azok számára is elérhetőek és megfelelőek, akik nem tudnak piaci áron kivenni albérletet.

Az elmúlt 25 évben a főváros nem dolgozott ki átfogó lakáspolitikai stratégiát, a város tele van folyamatosan leromló állagú, üres önkormányzati lakásokkal, miközben több tízezren élnek közterületen, túlzsúfolt tömegszállásokon, egészségükre veszélyes krízislakásokban. Egy felelős budapesti állampolgár nem azt követelné a városvezetéstől, hogy mentesítse őt a szegénység látványától, hanem azt, hogy mindenki számára biztosítsa az emberhez méltó környezetet, ami nem az ipari mennyiségű térkő lerakását, ízléstelen szökőkutak építését és színes lámpácskák kihelyezését jelenti, hanem azt, hogy nem hagyják a szegény állampolgárokat méltatlan élethelyzetekbe kerülni.

2015. január 21.                                                                                       Ámon Kata

Fotó: Böcsök Zsófia

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.