A szociális munkások szerepe a magyarországi lakhatási mozgalomban

Ez a cikk több mint 6 éves.

Ebben az évben november 11-én tartották a Szociális Munka napját, és többek között A Város Mindenkiét is meghívták a József Attila Művelődési Házban tartott rendezvényre. Mi egy kiscsoportos beszélgetést tartottunk, amelynek a témája az volt, hogy mi lehet a szerepe a szociális munkásoknak egy alakuló magyarországi lakhatási mozgalomban. Az AVM részéről Fekete Nagy Miklós, Misetics Bálint és én, Udvarhelyi Tessza vettünk részt, a beszélgetés résztvevői pedig a hajléktalan-ellátásban és azon kívül dolgozó szociális munkások és szakemberek voltak.

szocmunkanap.jpg

A beszélgetést egy rövid felvezetővel kezdtük, amelynek során Bálint elmondta, hogy szerintünk miért van szükség Magyarországon politikai célokért küzdő, stratégiai együttműködéseken alapuló, széleskörű lakhatási mozgalomra (a külön-külön működő szervezeteken, csoportokon túl), és ez hogyan nézne ki a mi elképzeléseink szerint. A résztvevőknek kiosztottuk azt a cikket is, amit én egy pár éve írtam ebben a témában – ez szolgált a beszélgetés felütéseként.

Noha mi elsősorban arra szerettünk volna beszélgetni, hogy a résztvevő szociális munkások milyen lehetőségeket látnak a javaslatunkban, a műhely során sajnos leginkább azokról az akadályokról és nehézségekről volt szó, amelyek miatt a szociális szakemberek nehezen látják megvalósíthatónak a lakhatáshoz való jog törvénybe foglalását, és egy átfogó lakhatási mozgalom kialakítását.

Felmerült többek között a mozgalmi és a hivatásos ellátásban dolgozó szereplők érdekeinek különbsége: vajon képesek-e együttműködni és közös stratégiai célokban gondolkozni akkor is, ha ennyire különböző mozgásterük van (pl. a mozgalmak nem függnek az állami finanszírozástól, az ellátó intézmények igen)? Szó volt még arról is, hogy vannak olyan szociális munkások is, akik nehezen azonosulnak A Város Mindenkié számukra „radikálisnak” tűnő módszereivel – még akkor is, ha a mondanivalónkkal leggyakrabban egyetértenek. Ezen túl, megfogalmazódott az a dilemma, hogy az AVM-et jellemző konfrontatív megközelítés vagy például a Máltai Szeretetszolgálat által képviselt – akár morális szempontból kétséges kompromisszumok megkötését is magába foglaló – megközelítés a hatékonyabb a lakhatáshoz való jog elérésben. Valamint, hogy tudnak-e a különböző megközelítést képviselő szervezetek oly módon dolgozni, hogy kiegészítsék, ne pedig hátráltassák egymás munkáját.

A lakhatáshoz való joggal mint közös céllal kapcsolatban is felmerültek kérdések: sokak szerint nem az számít, hogy valami törvénybe legyen foglalva, hanem az, hogy a gyakorlatban érvényesüljön (noha arról sajnos nem tudtunk beszélni, hogy ezt pontosan hogyan képzelik). A Város Mindenkié álláspontja ezzel kapcsolatban az, hogy mindkettőre szükség van: ahhoz, hogy a lakhatáshoz való jog kikényszeríthető (vagyis érvényesíthető) legyen, törvénybe kell foglalni az állam lakhatással kapcsolatos kötelességeit.

Az intézménytelenítés témakörében eltérő álláspontok voltak: volt, aki szerint úgy, ahogy van, meg kell szabadulni a szociális intézményektől, és mindenkinek önálló lakhatást kell biztosítani. Mások szerint nem szabad lebontani az intézményeket, és a szociális munkás első számú céljának az kell, hogy legyen, hogy ne legyenek emberek az utcán. Ezzel kapcsolatban Fekete Nagy Miklós, az AVM hajléktalan aktivistája elmondta, hogy szerinte a lakhatáshoz való jog azt jelenti, hogy mindenkinek van megfelelő otthona, ahol „be tudok zárkózni akkor, ha szomorú vagyok; és ki tudom nyitni az ajtót, ha várok valakit.”

Többen megfogalmazták, hogy a szociális munka presztízse ma nagyon alacsony, és sem az önkormányzatok, sem a kormányzat nem veszik figyelembe a szociális szakemberek véleményét, javaslatait. Ezzel kapcsolatban fogalmazódott meg az, hogy a szociális munkásoknak sokkal jobban ki kellene állni a saját érdekeikért mint szakemberek és munkavállalók. Ráadásul – ahogyan ezt néhány résztvevő is kifejtette – mindez összefügg azzal is, hogy a szociális munkások mennyire támogatják vagy akadályozzák a lakásszegénységben élő emberek érdekérvényesítési erőfeszítéseit. Nagy öröm volt hallani, hogy az egyik résztvevő szerint ahhoz, hogy a szociális munkások értékelni tudják az ügyfeleik állampolgári öntudatra ébredését, ahhoz a saját állampolgári és szakmai öntudatukat is meg kell erősíteni.

A mozgalom létjogosultsága kapcsán többek szerint fontos lenne szélesebb körű összefogás ebben a témában, de volt, aki kifejezetten a helyi, kis léptékű projekteket és jó gyakorlatokat tartotta előremutatónak, és nem érezte megvalósíthatónak a rendszerszintű változásokat. Végül, felmerült az a szempont is, hogy bár Budapesten viszonylag jelentős a civil jelenlét és a szakmai szervezetek is minden tekintetben közelebb vannak a döntéshozókhoz, a vidéki szervezetek és ellátók ezektől a lehetőségektől többnyire el vannak zárva, és ezért sokkal nehezebb kiállni magukért és az ügyfeleikért is.

A beszélgetés záró körében mindenkit megkértünk, hogy mondja el, ő maga milyen szerepet/feladatot szánna a szociális munkásoknak egy magyarországi lakhatási mozgalomban. A következő válaszok érkeztek:

  • Az emberi méltóságot biztosító lakhatás feltételeinek a megteremtése.
  • Szociális szakemberként tenni a dolgomat.
  • Információk továbbadása a mozgalmak és az ügyfelek között.
  • Minden ügyfélnek a legjobbat kihozni a helyzetéből

Minden kontextus függő, és helyi körülményektől függ, nem lehet általánosítani.

  • A hajléktalanság megelőzése és a hajléktalan emberek lakhatásra alkalmassá tétele.
  • Meg kell találni a közös pontokat az állammal.
  • Ügyfeleket közösségé szervezni, hogy a közösség egyesült erővel tudjon nyomást gyakorolni az államra
  • A szociális munkásoknak el kell hinniük magukról, hogy képesek elérni dolgokat. Ehhez az kell, hogy először magukat szervezzék meg!

2014. november 18.                                                                          Udvarhelyi Tessza

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.