Tapasztalatok a mentőszolgálattal

Ez a cikk több mint 6 éves.

A Város Mindenkié korábban felhívást tett közzé azért, hogy történeteket gyűjtsünk a hajléktalan emberek és a mentőszolgálat közötti találkozásokról. A történetgyűjtéssel a célunk, hogy a Társaság a Szabadságjogokért szervezettel együttműködve egyeztetést kezdeményezhessünk az Országos Mentőszolgálattal, amelynek során közösen vitathatnánk meg a hajléktalan emberek ellátásával kapcsolatos tapasztalatokat. Sokan küldetek nekünk történeteket és tapasztalatokat, de ahhoz, hogy eredményesen tudjunk tárgyalni az OMSZ-szel, még többet szeretnénk begyűjteni ezekből. Arra kérünk Titeket, hogy ha hajléktalan emberként szükségetek volt már a mentők segítségére, akkor írjátok le nekünk a tapasztalataitokat, illetve ha szociális munkásként, járókelőként vagy esetleg barátként voltatok ennek tanúja, az arról szóló beszámolót is juttassátok el hozzánk. Az alábbiakban Judit történetét közöljük.

mento.jpg

2002-ben az egyik budapesti erdőben laktunk a családommal egy saját építésű takaros, fűthető kunyhóban, amit a főúttól távolabb sűrű fák és bokrok vettek körül, és csak egy általunk kitaposott, keskeny ösvény vezetett a kunyhóig (kb. 500 m). A húgom, Judit akkor volt 34 éves és áttétes rákbetegségben szenvedett. Teljes ápolásra szorult, hiszen járni is alig tudott segítség nélkül. Úgy döntött a család, hogy az utolsó hónapjait a szeretteivel élje meg. De azt nem gondoltam volna, hogy Judit, engem illetve a kunyhót választja. Viszont amikor megtette, hogyan és miért is mondtam volna nemet?! Annyira szerettem.

 

Megtettünk minden tőlünk telhetőt, amire csak szüksége volt, de főleg a szeretet, a szívből jövő gondoskodás, és a testvéri ölelés volt, amit adni tudtunk.

 

Teltek a hónapok, és beköszöntött a tél, a hó nagy pelyhekben hullott a tájra, mindent beborított, gyönyörű látvány tárult elénk, az érintetlen hófehér puhaságával. Judittal a közeledő Mikulás ünnepről beszélgettünk, és azon nevetgéltünk, hogy vajon kikapja a legtöbb virgácsot. Aztán egy nap, nagyon rosszul érezte magát, így a férjem mentőt hívott a tőlünk legközelebb eső telefonfülkéből és ott várt a mentőautóra. Én otthon azon kezdtem aggódni, hogy egyáltalán kijönnek-e a hó és az út viszonyok miatt, meg aztán Úristen, hol lakunk mi!

 

De 20 perc múlva ott álltak az ajtóban a férjem kíséretében. Egy fiatal nő és két férfi. Tisztelettel beszéltek. Az orvosnő megvizsgálta a húgom, és sajnálattal mondta, hogy be kell szállítani a kórházba. Az egyik mentős férfi, karjába vette Juditot és elindult a mentőautóhoz. Míg odaértünk, bariton hangján nyugtatgatta, hogy nem lesz semmi baj. A termetes mentős karjaiban szinte beleveszett Judit törékeny teste. Miután berakták a mentőágyra, gondosan betakarta, és türelmesen vártak, amíg a többi családtag elbúcsúzik tőle.

 

Nem az, amit tettek a mentősök, hanem az, ahogyan tették – ez az, ami a leginkább megfogott, és nagyon jó érzés töltött el. Nem volt a szemükben megvetés, se kételkedés vagy kimondatlan kérdések. Úgy éreztem, hogy mi is emberek vagyunk, mint bárki más ezen a földön, ők nem tesznek különbséget, azért mert kunyhóban élünk egy erdőben.

 

Ez a történet már nagyon régi, de hiszem és tudom, hogy vannak még jóemberek és lelkiismeretes mentők, akik szaktudásuk és gyakorlatuk ismeretében megtesznek minden tőlük telhetőt. Az már csak hab a tortán, ha érző szív is társul ehhez. Igaz, Judit életét már nem menthették meg, de köszönöm az emberséges bánásmódot a húgom nevében is!

A történetekben nem kell személyes adatokat leírni, elég a helyszín és a dátum megnevezése, valamint az eset viszonylag részletes leírása. Az eseteket ide várjuk e-mailben: [email protected]

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.