Intézetis lány vagyok…

Ez a cikk több mint 6 éves.

A Város Mindenkié hajléktalan emberek érdek-és jogvédő csoport tagja vagyok. Munkánk során küzdünk az elhelyezés nélküli kilakoltatás, valamint a családok szétszakítása, a szegénység és hajléktalanság miatt családból kiszakított gyermekek érdekeiért is. Munkánk fő célja, hogy minden embernek legyen megfizethető, emberhez méltó otthona, hogy minden család együtt élhessen, hogy jogszabály és törvény elleni gyermekelvétel ne történhessen meg, a gyerekek ne legyenek állami gondozottak, állami pénzből nevelőszülőknél elhelyezettek, a szülők ne legyenek hajléktalanok! Ha pedig szomorú sorsuk már ebbe a nehéz élethelyzetbe sodorta a családot, akkor adassék meg nekik, hogy együtt maradhassanak a nehézségek ellenére is, mert A SZERETET A LEGFONTOSABB a gyermek és a család számára. A SZERETET, amit az intézetben nem adnak, nem adhatnak meg! A SZERETET, ami – még a szegénységben is – boldoggá teszi egy gyermek életét!

S hogy értsék, miről írok, csak egy történet… Egy intézetis lányról… Egy szeretet nélkül felnőtt gyerekről… Egy 60 éves, lelki sérült asszonyról… Hogy tudják, miről írok, csak egy történet rólam, amit végig éltem és a mai napig nem hevertem ki!

intezetis.jpg

Mindössze három éves voltam, amikor pedagógus édesanyám és vállalati főkönyvelő apám úgy döntöttek, hogy külön válnak útjaik, nem tudnak, nem akarnak már együtt élni. Én, mint kis értetlenke, csak annyit észleltem az egészből, hogy már nem jár haza apám, nem kap fel az ölébe és nincs esténként civakodás. Bátyám és én édesanyámnál maradtunk, én óvodába, bátyám iskolába járt. Mivel nagyon apás gyermek voltam, sokáig kérdezgettem, mikor jön haza újra apu, de aztán az örökös elutasító válasz után leszoktam erről. Édesanyám kora reggel engem és bátyámat „leadott” az oviban, illetve suliban és rohant dolgozni. Délután értünk jött, hazavitt, mosott, főzött, ellátott minket és este fáradtan zuhant ágyba. Ilyen egyszerűen teltek napjaink. És érdekes módon, mégis jókat játszottunk, kacagtunk, incselkedtünk egymással a hétvégén, kirándultunk, édesanyám mindig kitalált valami közös programot, és BOLDOGOK voltunk! Egy ideig…. Nagyon kicsi voltam, de érzékeny minden számomra a megszokottól eltérő – eseményre, dologra és nagyon-nagyon cserfes, mindent tudni akaró gyermek. Talán ezért érzékeltem, hogy az iskolai (Húsvéti) szünet alatt édesanyám nélkül töltöttük az ünnepeket nagymamámnál, kereszt anyuékkal, unokatestvéreimmel, nénéimmel, a nagy rokonsággal, CSAK ÉDESANYÁM NEM VOLT VELÜNK! Igazándiból nem fogtam fel, nem érzékeltem még, hogy valaminek a kezdete lehet, hisz imádtam nagymamámat, kereszt anyámat, a rokonságot és örültem, hogy köztük, velük lehetek, hisz vidékre csak a nagyobb iskolai szüneteken jutottunk el. De! Hallgatózó kislány voltam. A felnőttek beszéltek, én úgy tettem, mint aki játszik, vagy szundikál, füleimet viszont élesre állítottam, mert nagyon sokszor került szóba édesanyám. És nem éppen a dicséret terén. Afféle apró gyermekként pedig rohantam a bátyámhoz, és tőle kérdezgettem, mit jelent, amit a felnőttek beszélnek. Bátyám pedig rákérdezett. A felnőttek – rokonok – szépítgettek, meséltek, de tudták, többet előttem nem beszélhetnek. Vége lett az ünnepeknek, haza kerültünk édesanyámhoz és én, mint egy mindent tudó kisokos kérdezgetni kezdtem édesanyámat a hallottakról. DE SOHA NEM KAPTAM ŐSZINTE VÁLASZT, CSAK SZIDOTT AZ ÖRÖKÖS KIVÁNCSISKODÁSOMÉRT, vagy úgy tett, mint aki nem hallja, mit kérdeztem. És nagyon rövid időn belül megéreztem, mit jelentettek azok a régi, rokoni körben elhangzott mondatok. Édesanyám egy nap – ugyan úgy, mint máskor – engem oviba, bátyámat suliba vitt, és rohant dolgozni. Csak éppen… nem Ő jött értünk. Még a délelőtt folyamán nénik jöttek értünk és kocsival elvittek minket (bátyámat a suliban vették fel) egy nagy-nagy házba, ahol sok, különböző korú gyerek volt már. Azt mondták, ez intézet, és majd eljön hozzánk az édesanyánk is, amikor tud.

Nem tudom, ki és mit tud az intézeti életről. Én tapasztalatból írom, hogy ököljog uralkodik, a nagyobb veri a kisebbet, az egészségesek a beteget, nevelő a gyereket, és a fizikai erőszakon túl a lelki terror, megalázás él. Amíg nagyon kicsi az emberke, addig a rendszeres csúfolódásnak van kitéve társai, örökös szidalmaknak nevelői részéről. Aztán ahogy telnek az évek, a növekedéssel egyidejűleg előtérbe kerül az erő, főleg csoportosan, egy nagyhangú „vezetővel” az élen. Mindössze hét éves voltam, amikor először megvertek szobatársaim, mert beteg voltam és ezt inkább hanyagságnak, lustaságnak tudták be. Igaz, az intézet elvitetett kórházba, kiderüljön mi is a baj, de szervi betegséget nem találtak az orvosok, ezért gúnynévvel, rendszeres veréssel éltem intézeti éveim. Aztán egyre többet szöktem, csavarogtam, hogy elkerüljem addig is a verést. Kezdetben még haza mentem édesanyámhoz, kértem, hogy vegyen ki az intézetből, mert mindig bántanak, de hideg és elutasító volt, sőt, felelős anya lévén – ő vitt vissza a szökésből az intézetbe. Hát, azt érte el, hogy nem hozzá mentem, ha megszöktem, hanem csavarogtam. Nem volt fényes ez az időszak. Hogy mi mindennek voltam kitéve az utcán, forróságban, esőben, hóban, gyermekfejjel felnőttek céltáblájaként, erről had ne beszéljek. Nem kell sok fantázia ahhoz, ha leánygyermekről van szó minden támasz nélkül. Volt, hogy az utcán is megvertek, volt, hogy átadtak rendőrnek, vigyen vissza az intézetbe, volt. hogy hazugságokkal kecsegtetve megkörnyékeztek, és voltak nagyon aranyos nénik, bácsik, akik enni adtak, engedték, hogy fürödjek otthonukban, vagy egy-egy éjszakára maradhattam náluk. Igazán jó szándékkal kezeltek, csak… ez volt a nagyon ritka. Bár akkoriban (1960-as évek) Magyarországon nem volt hajléktalanság, voltak munkahelyek, munkásszállók, a családok nagyobb részének meg otthona. És akkoriban nem is gondoltam arra, hogy amit gyermekfejjel meg kell tanulnom, hogy az utcán csavarogva, élve, fenntartsam magam, az egyszer … sok-sok év múlva életformám lesz. Éhségemben megtanultam sörös üvegeket szedni, (rengeteget eldobáltak, még nem voltak ínséges idők), kérni, koldulni kenyeret, ennivalót. És megtanulni földön, bokorban aludni, akár takaró nélkül is. Egyetlen „szerencsém” az volt, hogy édesanyám kertes házban lakott és én mindig éjjel másztam be a kerítés melletti jó sűrű bokor tövébe aludni és hajnalok hajnalán már menekültem is el, ne fedezze fel édesanyám a helyemet. És ebben az időszakban tudtam meg, hogy azért kerültünk intézetbe, mert hapsija van anyukámnak. Tóni bácsi már akkor régen édesanyámmal lakott, neki jutott hely otthon, nekünk – a bátyámmal – nem.

Ez volt az-az időszak, amikor elgondoltam, hogy van egy apám is, aki talán kíváncsi rám, aki talán befogad még akkor is, ha új családja van. És miután ismételten visszavittek a rendőrök az intézetbe, elkezdtem írogatni. Először a Tanácsnak. Aztán a Rendőrségnek, és lőn csoda, megkaptam apám címét. Írtam. Vártam. És teljesen váratlanul jött az intézetbe. Tisztán, kiöltözötten, rengeteg ígérettel, rengeteg hazugsággal, rengeteg alkohol bűzzel. Én mégis hittem neki, hinni akartam neki. Mesélt. Most épül Csillaghegyen a háza, hamarosan elkészül, menyasszonya van, szép család leszünk, mert természetesen azonnal hazavisz. És iskoláztat, mert mint mérnők, megteheti. Elszálltam a gyönyörtől. A valóság: az óbudai téglagyárban kazánfűtő segédmunkás és a Bp. III. ker. Kunigunda utcai (ma is megvan!!!) munkásszálló lakója. Aztán más mese: állást változtat, az lakással jár, rövid időn belül kivesz az intézetből. A valóság: teltek az évek, és még a téglagyárból is elküldték rendszeres alkoholizálása miatt. Utca csavargója lett. És utcaseprő napi felvétellel. És bűnöző. Egy nap, amikor ismét találkoztunk, késő este összeverve kerestem a legközelebbi rendőrséget. Idegenek támogattak be, azonnal kórházba kerültem. Ott hallgattak ki, ott tettem meg a feljelentést, immár az intézeti nevelőm jelenlétében.

Ennyi jutott az ígéretekből, álmokból, a gyermekkori boldogságból.

Ezek után sokáig kerültem még az anyámhoz vezető utat is, de tudtam, szükségem van rá, a szeretetére, jól esne a megértése, jó lenne „otthon” lenni mellette. De azt is tudtam, hogy a mi családunk nem a szeretetről szól.

Aztán – ahogy teltek az évek – megismerkedtem egy katonával. Fiatal volt, kedves, helyes, és szeretettel vett körül. Minden kimenőjén ott volt az intézetnél, hol moziba vitt, hol az állatkertbe, hol csak sétáltunk a szigeten. Végre boldog voltam. És hamarosan menyasszony. És szinte gyermekfejjel, külön engedéllyel feleség lettem. És ekkor kerestem újra édesanyámmal a kapcsolatot. És csak ekkor, sok-sok év múlva, – tehát, amikor első házasságomat kötöttem – tudta csak meg, hogy hosszú időn át adott védettséget számomra a kertjében lévő bokor. Akkor, amikor már Tóni bácsi sem volt mellette és én is rendszeresen szemére hánytam gyermekkori fájdalmaimat, sérelmeimet. Akkor, amikor sírva kérdeztem meg tőle, eltudja-e képzelni, milyen egy gyereknek az anyja kertjében, a földön, félve aludni? Eltudja-e képzelni, hogy szökésben lévő lánya milyen atrocitásoknak volt kitéve az utcán? Eltudja-e képzelni, milyen volt, amikor egy Karácsonyon (egyben az ő születésnapján) megint azzal utasította el a lányát, hogy bemehessen ünnepelni a lakásba, hogy nem férünk, ott van Tóni bácsi.(?!) Belegondolt-e, hogy éreztem magam, amikor a szomszéd család hívott magukhoz Karácsonyozni, miközben a saját anyám elküld???

Úgy teljes ez az életút, ha a vége is ismert. Jöjjön hát a folytatás.

Tehát 17 évesen, szerelmesen, boldogan férjhez mentem. És szőttem álmaimat. Gyermekeim lesznek, boldogabbak, mint én voltam. És szeretetben élhetem további életem. Csak éppen fel kellett ébrednem Csipkerózsika álmomból. És nem egy forró, szerelmes csók, hanem a pofonok, rúgások, csonttörések, megalázások (család és ismeretlenek előtt) volt az oka, hogy durva ébredésben volt részem. És hogy ez sem legyen elég, közben a sok rugdosás miatt elvesztettem a fiaimat. Egész életem végig élt fájdalma semmiség volt a kicsik elvesztésének fájdalmához. Ma talán boldog nagymama lehetnék, hisz a legkisebb fiam is 30 éves lenne. A végső lökést a váláshoz az adta, hogy – mint mindig – tök részegen ismét ütött, majd késsel hátba szúrt a férjem, egykori álmaim lovagja. Féltettem az életem, amikor elmenekültem? Lehet. Bár akkor már értelmetlennek találtam az életem, de úgy látszik, az életösztön sokkal nagyobb. Ezért élek még most is.

26 évvel ezelőtt összejöttem, 25 évvel ezelőtt házasságot kötöttem mostani férjemmel. És 24 éve hajléktalanként élünk. Alkalmi munkával, kukázással, lomtalanítással, először bejárva szép Magyarországunkat, majd megállapodva Budapesten. Elmúlt 15 éve, hogy egy helyen, tulajdonosi engedéllyel lakunk. Ma már nem az érzelmek, a szükségszerű együvé tartozás szerint éljük életünket. Öregszünk, egyre kevesebbet bírunk, egyre nehezebben viselünk el dolgokat… öregszünk. De még élünk.

Ennyi egy életút. A semmiből a semmibe, úgy, hogy nem hagyok magam után semmit. Sem emléket, sem fájdalmat, azt cipeltem én, és cipelem az utolsó útig. Az egyetlen, ami számomra jó, hogy nem hagyok magam után könnyeket. Mint ahogy nekem hagytak súlyos keresztként egy életen át.

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.