Azoknak a családoknak, egyedülálló anyáknak, akik nem tudnak kifizetni még egy olcsó albérletet sem, az egyetlen megoldás a családok átmeneti otthona (CSÁO), vagy az anyaotthon. Mivel egyre több család válik otthontalanná, ezekben az otthonokban hosszú várólisták vannak, és így annak, aki hirtelen az utcára kerül, esélye sincs bekerülni. Ráadásul Magyarországon még a legveszélyeztetettebb társadalmi csoportok számára sincs törvénybe foglalva a (kikényszeríthető) lakhatáshoz való jog, így hiába van szó többgyermekes családokról, az önkormányzatoknak akkor sem kötelessége legalább családok átmeneti otthonában vagy anyaotthonban szállást biztosítani számukra.
Ezért aztán, hiába törvényellenes a gyerekek állami gondozásba vétele pusztán a szülők szegénysége, illetve lakhatási gondjai miatt, a gyakorlatban mégis ez történik. Bár a gyermekek átmeneti gondozásba vétele a gyerekek és a szülők számára is hatalmas érzelmi megrázkódtatás, az önkormányzatoknak ez jelenti az olcsóbb megoldást, hiszen a hajléktalanszállókat és a gyermekotthonokat is az állam (a központi költségvetés) finanszírozza, így az önkormányzat „megszabadul” a szegény családokkal járó gondoktól és költségektől.
De mit tud tenni az, aki látja, hogy nem fogja tudni az albérletet, szociális bérlakást fizetni, esetleg az önkormányzat vagy a főbérlő felmondja a szerződést? Mit tud tenni az, akinek lakásvesztése miatt már átmeneti gondozásban vannak a gyermekei, de szeretne újra együtt lenni velük? Jelentkezniük kell családok átmeneti otthonába vagy anyaotthonba (utóbbiba akkor, ha csak az édesanya és a gyerekek költöznének). De hogyan lehet jelentkezni, mire van szükség?
Összefoglalva: internetre és az annak használatához szükséges ismeretekre, telefonra és a telefonáláshoz szükséges pénzre, helyismeretre, BKV jegyekre vagy bérletre, és egy pontos listára arról, hova milyen feltételekkel lehet jelentkezni.
Hogy hány szegény, a lakhatását már elvesztett, vagy ennek küszöbén álló ember rendelkezik mindezzel, azt nem nehéz elképzelni. És az is könnyen belátható, hogy a rendszert nem úgy alakították ki, hogy a szegény családokat segítse, hanem úgy, hogy akadályozza.
Mert van, ahova csak a kerületiek jelentkezhetnek, van, ahova mindenhonnan. Van, ahova már hajléktalanná vált családokat nem fogadnak. Van, ahol bizonyos korhatár fölött nem fogadnak tizenéves fiúkat. Van, ahova csak személyesen, van, ahova csak telefonon lehet bejelentkezni, van, ahova e-mailben kell jelentkezési kérelmet küldeni, de olyan is, ahova: 1. le kell tölteni a honlapról egy jelentkezési lapot 2. el kell küldeni e-mailben/ki kell nyomtatni és el kell vinni a gyermekvédelmi munkatárshoz, aki foglalkozik az ügyeddel 3. majd az általa kitöltött lapot el kell juttatni az intézményhez. Ha mindezt sikeresen teljesítetted, behívnak pár hét múlva interjúra. Ha egyáltalán hajlandóak foglalkozni hajléktalan emberekkel – egyik tagunknak ugyanis nyíltan kijelentette a szociális munkás a csáo-ban, hogy náluk kizáró ok a „hajléktalan előélet”. „Előélet” – mintha a szülők valamiféle bűnös hobbinak „választották” volna a lakhatási szegénységet. Persze az is lehet, hogy ezt nem közlik a felvételin, és soha nem tudja meg az érintett, miért nem jutott szálláshoz, hisz a bekerülési feltételekről nincsenek konkrét, általános szabályok. Ha szerencsés vagy, akkor felkerülhetsz egy várólistára, minimális reménnyel arra, hogy egyszer csak szólnak majd, hogy bekerültél. De még ebben sem lehetsz biztos: egyik tagunknak a szociális munkása telefonon intézte egy ugyanannál a szervezetnél dolgozó kollégájával a felvételijét. A kolléga azt mondta neki, hogy a tagunk felkerült egy várólistára, aminek néhány hét múlva nyoma sem volt. És még ez sem úgy derült ki, hogy egyértelmű válasz érkezett volna arról, hogy egy ügyfél rajta van-e vagy nincs a várólistán – a családok átmeneti otthonában dolgozó szociális munkás csak annyit tudott elmondani a jelentkezőről, hogy „keresem a füzetemben, de nem találom”. Majd visszahívást ígért, és soha senkit nem hívott vissza ezzel kapcsolatban. Ennyit ér egy család lakhatása.
Pedig egy olyan országban, ahol elvileg jelenleg kiemelten fontos a családok védelme, azt gondolhatnánk, hogy a családok átmeneti otthonába, anyaotthonba jelentkezőknek egyszerűbb dolga van. Például nem kell egyenként felkeresni az intézményeket, hanem van egy iroda, ahonnan lehetséges egyszerre több helyre jelentkezni. Hogy van egy átlátható jelentkezési folyamat, amelyben egy válsághelyzetben lévő család lakhatása nem attól függ, hogy bekerül-e a nevük egy rejtélyes füzetbe. Hogy az intézményeknek kialakul valamiféle rendszere, amelyben vannak közös szabályok, kommunikációs csatornák. Hogy figyelembe veszik, a szegény családok gyakran nem rendelkeznek azokkal az eszközökkel, azzal a helyismerettel, azzal a rálátással, amelyek egy bonyolult jelentkezési folyamathoz kellenek, és mindent megtesznek, hogy olyan rendszer alakuljon ki, amely segíti ezeket a szülőket és gyerekeket, és nem akadályozza. Persze érthetőek a jelenlegi „rendszer” „előnyei”: bürokratikus akadályokkal és a várólistára kerülés hazugságával küldenek el családokat úgy, hogy gyakorlatilag nyoma sem marad annak, hogy nekik csáo-ra, anyaotthonra lenne szükségük. Hogy közben ezzel az intézményrendszerrel ebben a formában még mélyebb kilátástalanságba sodornak embereket, hogy gyerekeket választanak el családjuktól, úgy tűnik, nem sokat számít a rendszer fenntartóinak.
2014. szeptember 10.
Ámon Kata
