Utcára került szülők gyermekei – intézmény helyett megfizethető lakhatás?

Ez a cikk több mint 7 éves.

hanem.jpgA Város Mindenkié pályafutása során többször szembesültünk azzal a szomorú ténnyel, hogy egy gyermeket lényegében azért választottak el vagy próbáltak meg elválasztani a szüleitől, mert a család hajléktalanná vált. A területi gyermekvédelmi szakszolgálatok (TEGYESZ) szerint 2012-ben országosan több mint 21 ezer gyermek élt szüleitől külön: több mint 8 500 gyermek élt gyermekotthonban vagy valamilyen ápolást, gondozást nyújtó intézményben, és közel 13 ezren kerültek nevelőszülőkhöz. A Habitat for Humanity éves jelentése szerint 2012-ben ezeknek a gyerekeknek egy jelentős hányada jellemzően szülei lakhatási körülményei miatt kénytelen intézményben élni. Noha a gyermeket kizárólag anyagi nehézségek miatt Magyarországon is jogszerűtlen kiemelni a családból, a gyermekvédelmi rendszer mégis sokszor eszköztelenül áll az olyan helyzetek előtt, ahol a gyermek veszélyeztetettségének oka jellemzően a nem megfelelő lakhatás. Ez nem annyira meglepő, tekintve, hogy a szociális bérlakásrendszert a rendszerváltást követő privatizációs hullámmal sikerült jóformán teljesen leépíteni, és a lakhatási támogatás összege említésre sem méltó. Most az általunk megismert családok életén keresztül igyekszünk rámutatni a helyzet abszurditására.

2010 tavaszán ismerkedtünk meg a Varga családdal, akik akkor egy üresen álló szociális bérlakásban éltek gyermekükkel Ferencváros egy düledező bérházában. Korábban egy rokonuk szociális bérlakásában voltak szívességi lakáshasználók, a lakást azonban értékesítették, ők pedig az utcára kerültek. Néhány hónapnyi duna-parti kunyhózás és gyermekük megbetegedése után döntöttek úgy, hogy birtokba vesznek egy üresen álló önkormányzati bérlakást. Ezután több kísérletet tettek az önkormányzatnál arra, hogy rendezzék státuszukat, először egymagukban, majd az AVM-mel. A lakást tisztesen felújították, a rezsit fizették, és papírjuk volt arról, hogy a gyermeket rendesen járatják iskolába. Az önkormányzat azonban hajthatatlan maradt, és végül elrendelte a jogszerűtlen lakáshasználók kilakoltatását, és ezzel együtt a gyámügyet is rászabadította a családra. Az AVM aktivistái élőlánccal védték a családot a hatósági hadjárattól. Az aktivisták rendőri eltoloncolása után az önkormányzat befalaztatta a lakást, és a házban található többi üres lakás őrzésére biztonsági őröket rendelt ki. A család végül úgy úszta meg a gyermekelvételt, hogy a kilakoltatás reggelén eltűnt a lakásból.

Egy özvegy, egygyermekes anyuka 2012-ben fordult hozzánk segítségért. Irén a Józsefvárosban lakott egy szépen felújított raktárhelyiségben. A helyiséget az önkormányzattól bérelte, a renoválásnak még férjével közösen fogtak neki, aki időközben hunyt el. Irén kiépítette a konyhát, a fürdőszobát, majd jóhiszeműen bement az önkormányzathoz és kérte a helyiség átminősítését lakássá. Az önkormányzatnak több sem kellett, azonnal jogszerűtlen használónak nyilvánította az asszonyt, és elrendelte a helyiség kiürítését és teljesen abszurd módon az eredeti állapotba történő visszaállítását. Az AVM-mel és Irénnel többször tárgyaltunk az önkormányzattal, a vagyonkezelővel, mindhiába, a szerződést felmondták. A hosszú hónapokig megbízhatóan fizető Irén kezdett elmaradozni a bérleti díjjal, kislánya újra lógni kezdett a suliból. Egy demonstrációval sikerült még néhány hónappal elodázni a kilakoltatást, de a történet csúfos véget ért. A gyermek gyermekotthonba került, ahonnan folyamatosan kiszökött, az önkormányzat kiüríttette a helyiséget, Irén pedig menedék reményében végül vidékre szakadt a rokonokhoz. Azóta annyit tud a lányáról, hogy Józsefváros utcáin csavarog. Őket ismerve Irénnek és kislányának még lett volna esélyük, ha az önkormányzat súlyos ökle nem lecsap rájuk, hanem a felszínen tartja őket, ahogy azt törvényi kötelezettsége megkívánná.

A négygyermekes Krisztina 2014 tavaszán csatlakozott az AVM női csoportjához, a HaNemhez, amely azóta elkezdte felvállalni az olyan családok érdekképviseletét, akiknél jellemzően lakhatási okok miatt emelték ki a gyermeket. Miután Krisztina férjével és gyermekeivel Budapestre került, megjárta az erdőt, az anyaotthont, majd a gyermekek a család minden erőfeszítése ellenére gyermekotthonban kötöttek ki. Ezután a szülők TÁMOP támogatás segítségével munkásszállóra kerültek, gyerekeik velük tölthették a hétvégéket, felcsillant a remény a családegyesítésre. A támogatás megszűntével azonban a szülők újra az erdőben kötöttek ki, a gyermekek pedig maradtak a gyermekotthonban. A gyermekek magaviselete azóta sokat romlott a szülőktől való távolság miatt. A családot három szakmai szervezet is támogató levélben biztosította arról, hogy a családegyesítés feltétele pusztán a lakáshoz jutás.

Jelenlegi tagjaink között is vannak olyanok, akiknél lakhatási gondok miatt zuhant szét a család. Egyik tagunk, Amália 1989-ben egy szolgálati lakásban élt párjával és három kiskorú gyermekével a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csarodában. Amikor férje törvényt sértett és elzárást kapott, a munkáltató visszakövetelte a lakást, a családot pedig erőszakosan kiköltöztették. Az anya és a gyermekek jószerivel az utcára kerültek. A Tanács, azaz az akkori „önkormányzat” elrendelte a három gyermek állami gondozásba vételét, ami pár hónap leforgása alatt meg is történt. A gyermekek egészen kamaszkorukig gyermekotthonban éltek, Gyula 16 évesen, Jani 18 évesen, Pali 19 évesen került vissza az édesanyához.

Másik tagunk, Csurika 1998-ban kiskorú gyermekével Budapesten bántalmazás miatt került az utcára. Férje rájuk akarta gyújtani a lakást, ezért ő beadta a válópert. Fiával egy hetet töltöttek közterületen. Ezután a rokonoktól remélve segítséget Dunaújvárosba mentek. Amikor a dunaújvárosi családsegítőhöz fordultak, Csurika a lakhatását és a munkáját illető keresztkérdésekre nem tudott válaszolni, a légkört egyre fenyegetőbbnek érzékelte. Végül rokonoktól kapott segítséget: akadt egy egy ismerős, aki kiadott neki egy szobát takarításért és főzésért cserébe. Így sikerült fokozatosan megkapaszkodnia, és közben elkerülnie, hogy összeütközésbe kerüljön a családsegítővel.

Vannak olyan országok, ahol a lakhatáshoz való jog valóság: az önkormányzatnak bizonyos helyzetekben kötelessége szociális bérlakást biztosítania, és ha ezt nem teszi, számonkérhetővé válik a bíróságon. Angliában, Skóciában vagy Franciaországban például egy gyermekes szülő nem kerülhet az utcára, illetve a gyermek nem emelhető ki a családból pusztán azért, mert a szülőnek nincs hol laknia. Ezekben az országokban a szociális bérlakásállomány aránya 20-30%, míg Magyarországon 3%. Természetesen a biztos lakhatás nem old meg minden problémát, és egy gyermek is sok együttható miatt válhat veszélyeztetetté. Sajnos azonban jelen pillanatban az önkormányzatok és a gyermekvédelem között nincs olyan együttműködés, mely megoldást nyújthatna az általunk említett helyzetekben. A szociális bérlakásállomány fejlesztése, és más megfizethető lakhatási alternatívák biztosítása nélkül pedig a rendszer éppen az eszköztelensége okán továbbra is sokszor arra lesz csak alkalmas, hogy fegyelmezzen és büntessen.

2014. július 25.                                                                             Sebály Bernadett

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.