Beszélgetés az erőszakmentes kommunikációról

Ez a cikk több mint 9 éves.

emk.jpgSzövetségeseink nem kevés időt és energiát fordítanak arra, hogy érdekes meg hasznos programokat szervezzenek számunkra. Sőt, a cél érdekében időnként nálunk tanultabb vagy okosabb embereket hívnak meg, akik különféle előadásokat, foglalkozásokat tartanak nekünk. Így került sor nemrég a „Kapitalizmus” beszélgetésre és az Erőszakmentes kommunikációra.

Bár mindkét témában kialakult már a saját véleményem, viselkedésem, ám úgy tartom: ha valaki megtisztel és beszélget velünk, akkor illendő a létszámot növelni önmagammal. Az utóbbi esetben még készültem is, kimazsoláztam életem néhány eseményét. Azokat, amelyek egykor gondot okoztak, dühöt váltottak ki belőlem. Meg néhány olyat, amit már tiszta fejjel, szabad ésszel irányítottam. Azt is eldöntöttem, miről nem beszélek semmiképp.
A találkozás május 16-án zajlott, meghívott vendégünk Gát Balázs volt. A csapatunkat nyolc személy képviselte, s félidőben csatlakozott még egy fiatal.

Indulhatott a kezdő kör. Ki-ki elmondta a reá legjellemzőbb konfliktushelyzetet és reakcióját. Ez tipikusan harag és düh, én is így kezdtem valaha. Ám a változatosság kedvéért a „flegma” hozzáállásommal mutatkoztam be. De akad köztünk töprengő és humorizáló is. Eközben egy bizonyos könyvet kézbe vehettünk betekintésre (Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak) és a karika is bezárult. A foglalkozás vezetője dobta föl a könyv hasonlatát, a zsiráfot – melynek az agya és a szíve oly távol van egymástól a hosszú nyak miatt. A szervek az értelemnek és az érzelemnek hazái, a testrész pedig a kettő közötti híd.

Megkezdtük a második menetet, kutattuk a valódi érzéseket. Nem vagyok eléggé bátor, hogy a társaim szavait elemezzem, megint csak magamról írok. Új színt vittem föl a vászonra, a szatirikust – bár ez az árnyalataiban a csipkelődőtől a vitriolosig terjed. (Éppen úgy, mint az eddigi AVM írásaim.) A beszélgetés menete követhető az esemény jegyzetéből, ezért nem is foglalkozom vele, hanem áttérek a harmadik harmadra.
Mi a lehetséges megoldás, hogyan kellett volna, legközelebb mi legyen? Eme a kérdések kerültek szóba, s én a tiszteletadással rukkoltam elő, ami akár jó is lehet. A csevegés szépen alakult ezen a vonalon, amikor fölvetettem a látszat lehetőségét. Ahhoz kapcsolódva jutottunk a talpnyalás témakörhöz, majd pedig az önbecsüléshez. Természetesen mindenki hozzáfűzött valamit, s így pozitív hangulatban zárult az este.

A búcsúzáskor rákérdeztem a tanár úrra, milyen szakot visz? A válasz: fafaragást oktat.

2014. május 21.                                                                              Rédey Tamás (Tom)

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.