2014. március 29-e, szombat délelőtt fél 9. Még hűvös van, de szép tavaszi napnak ígérkezik a mai. Újbuda-Központban a piac előtt álldogálok, és régi ismerőseimmel beszélgetek. Ezek a srácok nap mint nap ezen a környéken múlatják az időt: cseverésznek, borozgatnak. Többségük otthon nélküli ember. Ráérek, 10-re várnak a tanítványaim. A villamosmegálló felől egy ifjú pár közelít felénk: egy csinos, szalmasárga hajú nő és egy magas fiatalember. Rendőrök. Valamilyen oknál fogva engem szúrnak ki. Ismerőseimet megkerülve a fiatalember határozottan hozzám lép.

Köszönés helyett áthidaló megoldást választ az ismerkedésre: felszólít, hogy igazoljam magam. Velem született eleganciával nyújtom át neki a személyimet. De közben egy ördögtől való gondolattól vezérelve egy kérdés fogalmazódik meg bennem, aminek nyomban hangot is adok:

– Kedves uram, megkérném, magyarázza el nekem, hogy milyen célból igazoltat?

A rendőr rám mered: nem érti, minek akadékoskodom vele. Rövid töprengés után kelletlenül válaszol:

– Általános igazoltatás céljából.

– Ne haragudjon a kellemetlenkedésért – rebegem – de általánosan csak engem igazoltatott. Emellett a rendőrségről szóló törvényben ilyen igazoltatási okra nem emlékszem.

Kezdi elveszteni a türelmét.

– Ne akadékoskodjon! A rendőrségi törvényt jobban ismerem, mint maga.

Ebben maradunk.

Menni készülnek, de feltartóztatom őket.

– Ne haragudjon, uram, de mielőtt elválunk, felírom becses nevét – nyögöm ki pironkodva –közeli terveim közé tartozik, hogy tájékoztassam főnökét, a XI. kerületi rendőrkapitányt erről a felejthetetlen találkozásunkról.

– Csak tessék.

Egy papírdarabra felírom a nevét. Írás közben a rendőrnőre sandítok. Eddig egy szót sem szólt, de tekintete kőkemény, vékony ajkát összeszorítva figyel. Látszik rajta, ha tovább feszítem a húrt, kész foggal-körömmel megvédeni a mundér becsületét. De nincs megállás, tovább vágom magam alatt a fát.

– Tisztelt hatóság, csak egy percet kérek még. Kérem, javítsanak ki, ha tudatlan vagyok, de úgy emlékszem, hogy akkor törvényes az igazoltatás, ha az igazoltatott a közrendet vagy a közbiztonságot veszélyezteti. Álláspontom szerint – de lehet, hogy nincs igazam – az, hogy itt álldogálok a piac előtt, nem tűnik közösségellenes cselekménynek. A bűnmegelőzéssel, mint az igazoltatás másik feltételével kapcsolatban azt szeretném elmondani, hogy lehet, hogy bűncselekmény elkövetésére készülök, de momentán nem tudok róla. Elfogató parancs sincs ellenem hatályban, ellenkező esetben, amikor észrevettem Önöket azonnal leléptem volna. Önök értelmetlenül és feleslegesen zaklatnak, hatalmaskodnak. Ugyanígy alázzák meg Önök és kollégáik sokszor a hajléktalan embereket, azt feltételezve, hogy minden törvényes ok nélkül ezt velünk megtehetik.

A rendőrök szemmel láthatóan nehezen ugyan, de türtőztették magukat. Látszott rajtuk, hogy legszívesebben a földbe tapostak volna. Fiatal demokráciánk eredményeképp ezt már nem tehetik meg.

– Maga valamilyen jogvédő? – csikorogta egyikük.

– Valami olyasmi – válaszoltam kuncogva.

A rendőrök köszönés nélkül távoztak, én pedig kisvártatva elmentem tanítani.

2014. március 31.                                                                               Keresztes Jenő.