LMP: Átfogó megoldások, csekély visszalépés

Ez a cikk több mint 6 éves.

lmp2_kcsi.jpgA Lehet Más a Politika választási programja a hajléktalansággal és lakáspolitikai feladatokkal kapcsolatban csupa előremutató javaslatot fogalmaz meg, noha csak igen röviden. A javaslatok iránya hasonló a párt első, 2010-es választási programjához, noha az aktuális programra már nem igaz, amit akkori értékelésünkben írtunk, hogy „a program kellő részletességgel vázolja fel a mostani helyzetet és mutat rá a lehetséges megoldásokra, kivezető utakra”. A nagyjából féloldalnyi részben ennek ellenére ma is számos konkrét javaslatot tesznek a lakhatási válság megoldására, és egy további külön részt szenteltek a devizahitelezéssel kapcsolatos problémáknak.

Alapvető jelentőségű, hogy a párt felvállalja a lakhatáshoz való jog kimondását és érvényre juttatását – amivel több alkalommal is foglalkoznak a programban. Az alkotmányosság helyreállításáról szóló részben a „szociális jogállam” helyreállítását ígérik, továbbá javasolják a lakhatáshoz való jog alkotmányban való nevesítését. A társadalompolitikáról szóló fejezet bevezetőjében úgy fogalmaznak, hogy „a lakhatást alapjoggá tennénk. Ehhez a meglévő és kialakítandó szociális bérlakásokból, valamint a nemzeti ingatlanalapból egy egységes, nyilvános lakásügyi adatbázist hoznánk létre, ami annak is segítene, aki feljebb lépne a létrán, de annak is, akit az utcára kerülés réme fenyeget”. Szintén bíztató, ahogyan a párt társadalompolitikájának alapvető céljairól ír: „Jóléti politikánk legfőbb célja a szociális biztonság megteremtése mindenki számára. Az LMP egy olyan XXI. századi Magyarországot kíván, ahol mindenki számára biztosított az emberhez méltó megélhetés és lakhatás, ahol a szociális biztonsághoz való jog nem érdem, hanem alapvető társadalmi követelmény”. A lakhatásról szóló alfejezet címe pedig „A lakhatás, mint alapjog: legyen más az ingatlanpiac!” Bravó!

Érdemes megjegyezni azonban, hogy a program – szemben a párt 2010-es programjával – kikerüli a lakhatáshoz való jog (vagy általában a szociális jogok) kikényszeríthetőségének kérdését, ami pedig alapvető abból a szempontból, hogy a nagyratörő célokból mi fog ténylegesen megvalósulni. Ugyanez igaz a „kialakítandó szociális bérlakásokra”, amelyeknek sem a számával, sem kialakításuk ütemével, sem az erre szánt költségvetési források nagyságával kapcsolatban nem tartalmaz a program semmi konkrétumot.

Az LMP programja nemcsak egyértelműen elítéli a hajléktalan emberek kriminalizációját, de az egyetlen elfogadható megoldásként a hajléktalanságból való kivezető út megteremtését jelölik meg. Kiemelkedő jelentőségű, hogy a párt kimondja azt is: a hajléktalanellátó intézményrendszer önmagában nem megoldás, annak valóban csak válságkezelő funkciója kellene, hogy legyen, amely csak rövidtávon jelenthet segítséget. Ennek világossá tétele azért is fontos, mert a döntéshozók, politikusok, és általában a sajtó és a közvélemény sem vesz tudomást a hajléktalanság egyik legnagyobb tragédiájáról: ha valaki elveszíti lakhatását, az utcára vagy intézménybe kerül, nagyon nehezen tud onnan visszakapaszkodni. Az ugyanis csak elvi szinten igaz, hogy az ellátórendszer „lépcsős” – a gyakorlatban az utolsó lépcsőfok nem vezet sehova, és bármelyik lépcsőfokról könnyű visszazuhanni a mélybe. Ennek következtében a legtöbb hajléktalan ember hosszú éveket, nem ritkán évtizedeket tölt a különböző ellátó intézmények között hánykódva. A ma még nagyon korlátozott számban rendelkezésre álló megfizethető lakhatási lehetőségek megoldást jelenthetnének az intézményekből továbblépni próbáló hajléktalan emberek számára.

Pozitív az LMP programjában az is, hogy a hajléktalanságból kivezető út ígérete nemcsak a „levegőben lóg”, hanem a párt részletesebben is megfogalmazza ennek a megvalósítását, három fő irányt jelölve meg: a tartós lakhatási lehetőségek, a szociális rehabilitáció és munkalehetőségek megteremtésével. A konkrét intézkedések leírásával adós marad a program, kivéve a szerintünk legfontosabb elemet, vagyis a „tartós lakhatási lehetőség” létrehozását, amelyet a későbbiekben alaposabban kifejtenek.

Az MSZP-hez és az Együtt-PM-hez hasonlóan, az LMP is elsősorban a „közösségi bérlakás-szektor” kialakításában látja a lakhatási válság enyhítését. A többi ellenzéki párttól eltérően azonban nem csak, hogy felhívják a figyelmet a közel félmillió üresen álló ingatlan problémájára, hanem felvállalják az egyik újító lakhatási megoldás, a „szociális lakásügynökség” modelljének támogatását. Leegyszerűsítve, a modell egy köztes intézmény (ügynökség) segítségével garantálná a lakástulajdonosoknak ingatlanuk állapotának fenntartását és azt, hogy mindig legyen bérlőjük, miközben a lakhatási lehetőséget keresőknek szociális alapon, alacsony áron biztosít bérlakást. Egy ilyen lakásügynökség működtetése nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy növekedjen a szociális bérlakás-állomány, amely létfontosságú a lakhatási válság megoldásához.

Az LMP programja külön fejezetet szán a devizahitel-válságra, ami előrelépés a 2010-es lakáspolitikai programhoz képest, amelyből ez a kérdéskör teljesen hiányzott. A párt fontos és szimpatikus elvi állásfoglalást tesz ezzel kapcsolatban, miszerint „elfogadhatatlan az adósok közti különbségtétel: a tehetősebb és a bajban lévő devizahitelesek közti különbségtétel ugyanúgy káros, mint a devizahitelesek előnyös helyzetbe hozása a forinthitelesekkel szemben”. Ez különösen annak tükrében fontos, hogy a kormány a lakhatási problémák egy jelentős részét teljesen elhanyagolta, a devizahitel-válságra adott válaszai pedig inkább a jobb módúaknak kedveztek.

Az LMP kapcsolódó javaslatai azonban sajnos nagyrészt ötletszerűek, kidolgozatlanok. Az egyik konkrétabb javaslat a Nemzeti Ingatlanalap létrehozása, amely biztosíthatná, hogy az eladósodott, tulajdonukat elvesztett hitelesek megfizethető lakbérért a lakásukban maradhassanak. Itt sem világos azonban, hogy a szükséges erőforrások biztosításán kívül ez miben különbözne a Nemzeti Eszközkezelőtől, amely jelenleg ugyanezt a funkciót tölti be, noha csak a súlyos válsághelyzetbe került devizahitelesek egy töredékének képes segíteni.

Hiányoljuk az LMP programjából, hogy szinte alig tesznek említést a lakhatás túl magas költségeiről, és csak nagyon röviden írnek a lakástámogatások reformjáról. Ez a program sem foglalkozik azzal, hogy tömegek élnek egészségügyileg veszélyes vagy jogilag bizonytalan lakhatási körülmények között. A devizahitelesek, a hajléktalan emberek és a családon belüli erőszak áldozatainak említése mellett az LMP nem igazán foglalkozik más, lakhatási szempontból veszélyeztetett csoporttal. Különösen feltűnő, hogy a főleg cigányokat érintő telepekről, vagy a lakhatási szegregáció problémájáról a program említést sem tesz – szemben a 2010-es programmal. Megdöbbentő módon az egész program is csak az említés szintjén foglalkozik a roma lakossággal, a kapcsolódó társadalmi problémákkal célzottan egyáltalán nem foglalkozik. (A párt 2010-ben egy különálló, részletes, 70 oldalas dokumentumot is nyilvánosságra hozott a témában,Esélyt mindenkinek!” címmel.)

A lakáspolitikai intézkedésekről szóló részben az LMP a rövid terjedelem ellenére is sok biztató javaslatot tesz, amelyek nagymértékben tükrözik a hajléktalan emberek és a lakhatási szegénységben élők érdekeit. A párt elköteleződése lakhatáshoz való jog melletti továbbra is példamutató. Az alapelvek továbbra is üdvözlendőek és előremutatóak, a konkrét intézkedések és vállalások tekintetében azonban a program visszalépést jelent a 2010-eshez képest.

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.