Az ellenzéki tömörülés választási programmal rendelkező pártjai közül a Demokratikus Koalíció (DK) foglalkozik a legkevesebbet a hajléktalanság témájával. Ugyan a párt egy külön alfejezetet szán a lakhatásnak, abban egyáltalán nem tesz említést hajléktalan emberekről. A közterület életvitelszerű használatának tilalmáról – vagyis a fedél nélkül élő emberek hatósági üldözéséről – sincs határozott állásfoglalásuk, mindössze egy töredék mondatrészben említik meg, hogy a jelenlegi kormány bünteti a hajléktalan embereket. A hajléktalanság problémájának teljes figyelmen kívül hagyása fájó hiány, mert így a lakhatási problémákat a DK csak azok szemszögéből nézi, akik még nem veszítették el a lakásukat, tekintet nélkül a már fedél nélkül maradt emberekre.

Csakúgy, mint az MSZP esetében, ezt a pártprogramot is részben annak fényében vizsgáljuk, hogy a párt politikusai korábbi kormányzati tevékenységük alatt mit csináltak ezen a területen. A jelentős részben az MSZP-ből kilépett politikusokból álló DK elnöke, Gyurcsány Ferenc, 2007 és 2009 között az MSZP elnöke, 2004-től 2009-ig pedig az MSZP (-SZDSZ) kormányok miniszterelnöke volt.

Értékeljük, hogy a DK programja egyértelműen megfogalmazza, hogy a jelenlegi lakhatási válság fő okozója, hogy a lakásállomány döntő része magántulajdonban van, és az állami támogatások nagy részét eddig főleg tulajdonszerzéshez vehették igénybe az állampolgárok. Tekintetbe véve, hogy a DK-s politikusok korábbi kormányzása alatt is nagyrészt a lakások tulajdonlását támogató politika érvényesült, és egy-két intézkedéstől eltekintve keveset tettek az olcsóbb lakhatási formák számának és arányának növeléséért, a bérlakás-állomány kiterjesztése melletti érvelésük akár jelentős előrelépésként is értelmezhető. Ha azonban kevésbé engedékenyek vagyunk, és nem feledkezünk meg a DK elnöke által vezetett kormányok elhibázott lakáspolitikájáról, akkor minimum kétkedve fogadjuk ezeket az ígéreteket.

A program büszkén állapítja meg, hogy 2010 előtt (tehát abban a periódusban, amikor DK-s politikusok is kormányzati pozícióban voltak) 400 ezerrel bővült a lakásállomány, amivel „gyakorlatilag megszűnt a mennyiségi lakáshiány”. Bár e kijelentéssel tényszerűen igazuk van, azt már nem teszik hozzá, hogy a lakásokból ekkor, és azóta sem jutott mindenkinek, és sok százezren éltek és élnek most is méltatlan körülmények között. Hisz a szociális önkormányzati bérlakások száma ekkor is csökkent, és azóta is nagyon alacsony, így pont a leginkább rászoruló csoportok nem jutnak tartósan megfizethető lakhatási lehetőséghez vagy éppen elveszítik azt.

Érdekes, hogy a párt programja sokkal többet foglalkozik a 2010 előtti időszak – vitatható – eredményeivel, mint az azt követő négy év lakáspolitikai intézkedéseinek kritikájával. Különösen problematikus az, ahogyan a devizahitelezéssel kapcsolatban elhárít bármiféle felelősséget, miközben nyilvánvaló, hogy az nemcsak a gazdasági válság, valamint „a magyar fizetőeszközt gyengítő orbáni gazdaságpolitika” következtében vezetett tömeges válsághelyzet kialakulásához, hanem az előző kormányok idején történt súlyos szabályozási (és fogyasztóvédelmi) hiányosságok miatt is.

A program 15-20 éves távlatban a tulajdonos által lakott lakások arányának 80 százalékra való leszorítását tűzi ki célul, a bérlakások arányának 20 százalékra való feltornázásával. Arra azonban már nem kapunk választ, hogy ebből mennyi lenne szociális bérlakás, amely a legrosszabb anyagi helyzetben lévők számára is megfizethető. Az MSZP-hez és az Együtt-PM-hez hasonlóan a DK is felveti az üres lakások bérlakásként való hasznosításának elősegítését, kiemelve, hogy nemcsak az önkormányzati, hanem a nagyszámú üres magánlakásokra kiterjedően is lehetővé kell ezt tenni. Konkrét megoldást azonban ők sem vázolnak föl, sőt a megfogalmazás sajnos arra enged következtetni, hogy kerülendőnek tartják a jelentős állami és önkormányzati szerepvállalást – így közvetve az egyértelmű közfelelősséget – a megfizethető bérlakások számának növelésével kapcsolatban.

A közüzemi tartozások megemlítése fontos, sajnálatos azonban, hogy a DK ezt nem köti össze a lakásfenntartási támogatás jelentős emelésével és kiterjesztésével (sem az adósságcsökkentő támogatás reformjával), annak ellenére, hogy 2005-ben még Gyurcsány Ferenc kormánya vezette be a normatív lakásfenntartási támogatást, ami akkoriban fontos lépés volt a jó irányba.

Részben ugyanez a probléma azzal a javaslattal is, hogy „a következő kormány állami segítséget alapvetően bérlakás építéséhez és lakbértámogatáshoz nyújtson”. Egyrészt a lakásfenntartás költségei több millió olyan embernek is súlyos problémát okoznak, akik saját tulajdonú lakásukban laknak, tehát nem lakbér-, hanem lakásfenntartási támogatásra van szükségük. Másrészt, a bérlakások, illetve szociális bérlakások számának jelentős növeléséhez elsősorban nem építésre van szükség, hanem a támogatási, szabályozási és adózási feltételek jelentős átalakítására.

Azzal egyetértünk, hogy a lakhatási támogatás összege emelkedjen a gyermekek számával, illetve a család méretével. Problémának tartjuk viszont, hogy a párt javaslata szerint a támogatásra való jogosultság feltétele volna a munkavállalás, ami a normatív lakásfenntartási támogatáshoz képest visszalépést jelentene. Az AVM tapasztalatai szerint a lakhatási problémák egyik oka, hogy a lakástámogatások igazságtalan rendszere és alacsony értéke miatt a legkiszolgáltatottabb embereknek nem képes érdemi segítséget nyújtani. Az AVM álláspontja szerint ezért fontos lenne a támogatás érdemi növelése, és a jogosultak körének rászorultsági alapon való kiterjesztése – a munkaviszony meglététől függetlenül. Ezzel párhuzamosan azonban olyan társadalom- és gazdaságpolitikára van szükség, amely csökkenti a munkanélküliséget, és orvosolja százezrek munkaerőpiacról való tartós kirekesztését.

A tágabb lakhatási szegénység témái kapcsán fontos, hogy az ellenzéki pártszövetség tagjai közül a DK az egyedüli, amely egyértelműen célul tűzi ki a szegregált roma telepek felszámolását. Abban is egyedi a program, hogy külön alfejezetet szán a „magyarországi cigányság társadalmi befogadásának”. A párt felvállalja azt is, hogy „a városokban élő cigányság számára […] bővíteni kell a szociális lakásokhoz való hozzáférést”, noha ennek a mikéntjét nem fejtik ki. Mivel vélhetően nem a lakástámogatások vagy a szociális bérlakások etnikai-alapú célzásáról van szó, kétséges, hogy miért nem általában az alacsony jövedelmű háztartások számára hozzáférhető lakhatási lehetőségek kiterjesztéséről, vagy a szociális bérlakások számának a növeléséről, illetve a szociális bérlakásszektor hátrányos megkülönböztetéstől mentes üzemeltetéséről írnak.

Mindezek mellett több fontos elemet is hiányoltunk a DK programjából: szövetségeseivel ellentétben a DK nem tesz említést a lakhatáshoz való jogról, ahogyan a hajléktalanságból vagy a bizonytalan lakhatásból kivezető megoldásokról sem. Összességében, bár vannak értékes javaslatok a programban, a párt túl nagy hangsúlyt helyez a lakások építésére és felújítására, nagyrészt figyelmen kívül hagyva, hogy az segít-e a lakhatás szempontjából legkiszolgáltatottabb helyzetben lévőknek. Ezen túl, a DK lakáspolitikai javaslatai alkalmanként a hozzáértés hiányáról árulkodnak, és – ami számunkra a legfontosabb – egy szót sem írnak a hajléktalanság problémájáról.