Nagy Bandó András beszéde az Alkotmány utcában

Ez a cikk több mint 7 éves.

jutka_beszed_kicsi.jpgBarátaim! 1989 emlékezetes esztendő marad számomra. Abban az évben a Déli pályaudvar várótermében 10-15 ember tüntetett, valamennyien hajléktalanok. A tévéhíradó készített anyagot. Az elkoszolódott cihák közepén egy szakállas fickó emelte magasba a táblájukat, csupán ennyi volt ráírva: MI IS EMBEREK VAGYUNK!

Akkoriban, pontosabban akkoriban sem volt ez magától értetődő.

A hajléktalanokról sokan azt hitték mind-mind ott születtek a Déliben, az aluljárókban, a járdákon ázó, deres papundekliken, meg a lépcsőházak jéghideg sarkaiban. Még többen azt hitték, sokan biztosak is voltak benne, hogy ők ilyen helyzetbe sosem kerülhetnek, mert ők szép és boldog családi életet élnek, rendezett anyagiakkal. Hiába mondogattam interjúkban, és úton-útfélen: közeleg az idő, amikor belőlük, a normális életét élőkből is könnyen válhat hajléktalanná bárki.

Sajnálom, hogy a történések engem igazoltak. Sokan talán nem is gondolják, mindazok, akik a svájci Frank alapú hiteleik bedőlése miatt az utcán tüntetnek és bíróságra szaladoznak, potenciális hajléktalanok. Pontosabban: egyelőre még saját hajlékukban vergődnek, és tűrik, hogy leemeljék számlájukról a horribilisre duzzadt tartozásukat, de állandó félelemben élnek, mert tudják, csupán egy pici hógolyónak kell legördülnie, és lavinává nő a kiszolgáltatottságuk, mely mindent elsodor, alátemetve őket, és nemrég még gondtalanul élő családjukat.

Hajléktalanokká lehetnek a tönkrement vállalkozók, és sokan mások, akik a megélhetésért, meg a törlesztések kiegyenlítéséért kora reggel indulnak melóba, és sötétedés után zuhannak ágyba.

Hajléktalanná lehetnek azok is, akik egyik napról a másikra élnek, és éltek is egész életük során. Ahogy Krúdy mondja Szindbádként Márai könyvében: mindig is az a havi 450 Pengő hiányzott mindenkinek. Az, ami nem csak a napi étkekre és fizetni valókra elég, de módot ad egy kicsivel többre és jobbra is.

Kettős értelmet kapnak Ady szavai: „Ezért minden: önkínzás, ének, szeretném, hogyha szeretnének…” Egyik értelme: a fölös önkínzás, mely mindig kevés ahhoz, hogy utolérjük magunkat. Másik értelme: az önkínzás közben odavész a szerelem, később a szeretet, és ezek épp elegendők kezdő dominónak.   Ha ez dől, sorban dől a többi, minden, a közös lét, az összekötött sors, a család, gyerekestől, mindenestől.

Egyik napról a másikra válik hajléktalanná az ember, mert sosem kerestek, és kiváltképp sosem tettek, sosem tehettek félre annyit, hogy válás esetén úgy osztozhassanak, hogy mindketten egy-egy külön lakásban élhessék tovább az életüket. Magyar sors: a válás teljes összeroppanás. Megtakarítás nélkül csupán az egyik fél maradhat a nemrég még közös tulajdonú lakásban, a másik vagy rokonoknál talál alkalmi búvóhelyet, vagy afféle munkásszálláson, legrosszabb esetben pedig marad az utca, a tér, a lépcsőházak fordulója, az aluljárók, a Déli.

ŐK IS EMBEREK! – mondom figyelmeztetőként, és hozzáteszem:

VOLTAK…

Mert a hajléktalanság pecsét is. Billog. Közéjük tartozol!

Jó lenne, ha megértené a mostani, s a mindenkori hatalom: hathatós közreműködésük híján mindenki bűzös, alkoholizálásba menekülő, lepusztult nyomorékká válik.

Ha nincs meg a négy fal, a padló és a mennyezet, odavész AZ EMBER is. Ha nincs egy szoba, amiből AZ EMBER dolgozni indulhat, s ahova AZ EMBER munka után visszatérhet, hogy lefürödve ágyba bújjon; ha nincs egy szoba, ahova AZ EMBER összehordhatja a munkabéréből megvásárolt bútorokat, ágyat, asztalt, székeket; ha nincs egy szoba, ahova AZ EMBER élelmet, italt, könyveket, vázát és virágot vihet haza; ha nincs egy szoba, ahol AZ EMBER tükörbe nézhet, ahol megfésülködhet, megborotválkozhat; ha nincs egy szoba, ahol AZ EMBER tévézhet, olvashat és zenét hallgathat, minden értelmetlen: a munka, a lét, az élet.

A hajléktalan létet nem lehet megoldani felületi kezeléssel. A hajléktalanokat nem kisöpörni kell a belvárosból, nem félrekergetni a közlekedési lámpák mellől, és végképp nem eltávolítani minden olyan helyről, ahol némi meleget érezhetnek. Emlékezzünk Örkény novellájának főhősére és címére: Az ember melegségre vágyik. AZ EMBER-ről szól, aki őrületig vágyott a cserépkályha melegére, és végül megőrülve simult az elmegyógyintézet csempézett falához.

Az ősember a tüzet körülülve vált emberré. A tűz teremtette meg az emberi közösséget. A tűz melege biztosította az együttlét alapjait.

Itt vannak a mi mindennapi hajléktalanjaink, azok, akik kései utódai annak a generációnak, akikkel megalapíthattam az ország első hajléktalanszállását.

Egyiküktől sem kérdeztük meg, miért, mi miatt került utcára. A tényen nem változtathatott volna a válaszuk, jelesül, hogy az utcán él, tehát hajléktalan.

Abban az esztendőben a Parlament előtt vert sátrat Szingár János, hogy látva lássák: hajléktalanként él, miközben onnan járt leveleket kézbesíteni.

Nem nyugodtam, kivertem az illetékes kerületi tanács embereiből János számára egy szobácskát. Együtt mentünk oda, ő dugta be a kulcsot a zárba, és ő lépett be elsőként a poros, koszos, mocskos, lelakott szobába. Se vécé, se zuhany, semmi, csak a négy fal, a padló és a mennyezet.

Amikor kiléptünk, s kulcsra zárta az ajtót, sírva mondta:

Hat év után most csoda történik velem: egy ajtóra lesz kiírva a nevem.

Zárszóként még ennyit: addig ne érezzék biztonságban magukat a stadionokat építő, mutyizó és zsír gazdagon dőzsölő honatyának mondott megélhetési bűnözők, amíg AZ EMBEREK az utcákon fagyoskodnak. Ők semmi mást nem akarnak, csak hogy egy semmit érő szobácska ajtajára ki legyen írva a nevük. Hogy eljussanak az ősember szintjére: körülülhessenek valami tüzet. Valami meleget sugárzó radiátort. Amíg ez nem történik meg, szégyenteljes marad minden intézkedésük, minden ez ügyben hozott döntésük, törvénykezésük.

Azt mondta Orbán Viktor: „Senkit nem hagyunk az út szélén.”

Ez egy választási ígéret volt. Négy év után illő lenne e szerint cselekednie! Senkit ne hagyjanak az út szélén! Ezt kívánom, ezt akarom, ezt követelem!

Baráti öleléssel üdvözlöm a hajléktalanokat!

Nagy Bandó András

2013. szeptember 30.

(A beszédet Lakatos Bertalanné Jutka, A Város Mindenkié hajléktalan aktivistája olvasta fel.)

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.