Mint sokan tudják, 2012. augusztus 20-án költöztünk a X. kerületi Lélek Házba. Azóta eltelt 11 hónap. Eleinte nagyon szokatlan és furcsa volt ott minden: a házirend és az állandó szociális munkás felügyelet. Nagyon irritált a szondázás, mivel én soha nem ittam alkoholt. Dolgoztunk mindannyian.
Amiben segítettek a szociális munkások: az előtakarékosság – ami folyamatosan, az előírásnak megfelelően ment. A kezdetekkor nem sokra értékeltem, de rájöttem, hogy igenis van értelme minden forintnak, amit leraktam. Nem hittem benne, hogy valaha lakáshoz jutunk. Sok volt a rizikó: a munkahely, a házirend betartása, de legjobban az, hogy soha nem kaptunk konkrét válaszokat, és nem volt áttekinthető a program leírása. Sok volt a nyitott kérdés, és maradt is a bentlakók számára, amit most is sajnálok, mert ha a bentlakókat kicsit jobban bevonnák a program „titkaiba”, talán nem esnének ki ennyien: bár 4-5 ember a 11 hónap alatt nem sok, de ha az összlétszámot vesszük (27 fő), akkor igen jelentős (19%).
Mi – azt hiszem – szerencsések vagyunk, mert 2013. június 21-én megkaptuk a lakáskulcsokat, a Harmat utcába. Még most is hihetetlen, hogy végre saját otthonunk van. Most csak takarítgatok, ablak-tisztítás, stb. Jövő héten lesz a nagy beköltözés, de én már itt alszom, és olyan jó érzés a hosszú-hosszú évek hányattatása után ITTHON lenni végre, és nyugodt lélekkel lefeküdni, hogy holnap és holnapután is, s még azután is itt fekszem és ébredek, s már senki nem akarja eldózerolni az otthonom, és a családomnak nem kell rettegni, félni. Ma már biztos talaj van a lábunk alatt. Elmondhatom: révbe értünk.
Nagyon boldog vagyok, hogy megérte a sok küzdelem, és főként a kitartás, ami nem volt könnyű, de a barátaink, az ismerőseink valahogy mindig átsegítettek mindenen. Erőt és biztatást, ösztönzést kaptam, ami nélkül talán sokszor feladtam volna. Mert bizony egyedül sokszor nem megy, bármilyen erősnek érzi magát az ember. Igazából le sem tudom írni, most mit érzek – és akkor, mikor beléptem ebbe a 48 nm-es lakásba. Egyszerre sírtam és nevettem, és táncot jártam az üres falak között! Most végre biztonságban érzem magam, 13 év után.
Azt kívánom minden hozzám hasonló sorsú embernek, akik megjárták már a hadak mocskos és kegyetlen útját, hogy tartsanak ki, még ha nem is világítja be a nap az ösvényt, amin járnak. Küzdeni az álmunkért, a jövőnkért, magunkért csak mi tudunk igazán, teljes erővel és energiával. Dühötök, elégedetlenségetek és szenvedésetek, váltsátok át fegyverré! Ne hagyjátok, hogy bárki vagy bármi eltántorítson, elbizonytalanítson titeket! Én magam mindig azt vallottam és vallom, hogy veszíteni valóm nincs, és pont ezért, és a családomért, akik előtt még ott egy teljes ÉLET.
Én, mint hajléktalan ember, sok helyen kimondhatom, amit gondolok, érzek vagy szeretnék, amit mások nem, mert többek között féltik az állásukat vagy valami mást. Tehát szabad vagyok és így magabiztosabb. A gyengeségetek lehet a legnagyobb erősségetek!
Búcsúzom, de nem végleg, találkozunk még.
2013. június 30. Amália
A történet előzményei itt olvashatók.
