Szolidaritás hajléktalan emberekkel Japánban

Ez a cikk több mint 8 éves.

tokyo_kicsi.jpg2013. május 1-én levelet kaptunk Japánból, amelyben egy tokiói parkban élő hajléktalan emberek számolnak be helyzetükről és kérik a nemzetközi közösséget, hogy vállaljanak szolidaritást. Íme A Város Mindenkié levele, és alább az eredeti felhívás, amelyből kiderül, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük Japánban a szegény és fedél nélkül élő embereknek.

Kedves Japán barátaink, sorstársaink!

Ezen sorok útján A Város Mindenkié csoport tagjaiként szolidaritásunkról biztosítunk Benneteket Magyarország fővárosából, Budapestről. Csoportunk tagjai hajléktalan és hajléktalanságot megtapasztalt emberek, valamint szövetségeseik. Közösen az emberi jogok érvényesítéséért, az emberi méltóságért és a lakhatáshoz való jog elismeréséért, törvénybe iktatásáért dolgozunk.

Ez úton kérjük Kormányotokat, hogy az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatában foglalt jogaitokat tartsák tiszteletben, miszerint minden embernek joga van emberhez méltó életszínvonalhoz, a szociális szolgáltatásokhoz és a lakhatáshoz.

Felszólítjuk Kormányotokat, hogy tartsák be azokat a jogokat, mely a munkanélküliség, betegség, rokkantság és öregség esetére szól és nyújtsanak nektek szociális szolgáltatásokat a létfenntartásotokhoz.

Kérjük a Japán kormányt, hogy a hajléktalan emberek problémáit – szakemberekkel összefogva és az érintetteket bevonva – igyekezzen emberségesen, szociális (és nem rendészeti!) úton megoldani.

Felszólítjuk a kormányotokat, hogy ne alkalmazzanak diszkriminatív intézkedéseket a hajléktalan és mélyszegénységben élő emberek ellen!

Kedves Barátaink!

Nekünk itt Magyarországon szintén nincs könnyű dolgunk. Országunk vezetése jelenleg nem annyira a hajléktalanság-és szegénység megszüntetésén, mint inkább a hajléktalan és mélyszegénységben élők büntethetőségén dolgozik. Bár a magyar Alkotmánybíróság kimondta, hogy az emberi méltóságot és az emberi jogokat sértő a hajléktalan emberek büntetése azért, mert közterületen élnek, nincs fedél a fejük felett, az Orbán-kormány ezt életszerűtlennek nyilvánította és egy pár hónapja az Alkotmányba is belefoglalta a hajléktalanság kriminalizálásának lehetőségét.

Mi azért dolgozunk, mert a hajléktalan emberek üldözése az életszerűtlen! A hajléktalanságnak nem az a megoldása, hogy az emberi méltóság utolsó morzsáját is elveszik, egyetlen kormány sem gondolhatja, hogy az alapvető emberi jogok tagadását alkotmányos normává lehet tenni!

Szolidárisak vagyunk Veletek – a mi Magyarországi munkánk, harcunk a Tietek is!

Sok sikert, erő-és kitartást kívánunk Magyarországról, baráti üdvözlettel:

A Város Mindenkié

The English version of the letter can be accessed here.

Szolidaritási felhívás

 

A Tokió keleti részén található Tatekawa Kaszensiki parkban élő hajléktalan emberek vagyunk. Parkunk egy feltöltött folyóágy tetején került kialakításra, a felette haladó autópálya mentén. Itt építettünk magunknak lakhelyeket, amelyekben élünk. 2012 folyamán két erőszakos kilakoltatási akció is irányult ellenünk. A park felújítását ürügyül használva elzárták a folyóvizet, négy hónapig nem lehetett hozzáférni a nyilvános vécéhez, amelyet éjszakánként jelenleg is zárva tartanak. A felújítás óta nagy vaskapuk zárják el a parkot este 6 és reggel 8 óra között, míg a mi lakhelyeinket 2 méter magas fémkerítés veszi körül, ami rendkívül szűkre korlátozza mozgásterünket. Május elsejét is ilyen nehéz körülmények között készülünk megünnepelni. Ezért szeretnénk felvenni a kapcsolatot a kilakoltatás ellen harcoló sorstársainkkal világszerte, akiket szolidaritásra szólítunk.

 

Hogyan lettek Japánban az alkalmi munkásokból hajléktalanok

 

A hatvanas és hetvenes évek nagy gazdasági növekedése idején, amikor rengeteg ember áramlott vidékről a városokba munka reményében, a nagyszabású építkezéseken és óriásberuházások helyszínein rengeteg napszámos fizikai munkást alkalmaztak. A joseba nevű embervásárokon nap mint nap ezrével álltak az ilyen emberek, ahol reggelenként ún. eligazítók küldték őket a megfelelő munkahelyekre. Sok fiatal, akiket később „kin no tamago”, vagyis „aranytojás” néven emlegettek, ekkor került nagy tömegben városi üzemekbe, ahol sok esetben veszélyes vagy kimerítő munkát végeztek.

 

Ezek a napszámosok olyan, hanba nevű munkásszállásokon laktak, amelyekben az alvó- és munkaterület nem volt elkülönítve egymástól. Munkavállalói jogaikat ritkán tartották tiszteletben, bérüket gyakran nem fizették ki, gyakori volt a testi fenyítés. A hanba-rendszer még a Japán kínai és koreai gyarmatain a második világháború végéig alkalmazott módszerek öröksége volt.

 

A nyolcvanas évek elején a japán gazdaságot elérte a recesszió: ez volt a japán pénzügyi buborék kialakulásának majd kipukkadásának korszaka. A kilencvenes évek elején a buborék kipukkadása miatt megváltozott a japán gazdaság szerkezete és az addigra amúgy is megöregedett napszámosokat tömegesen lakoltatták ki a hanbákból. Akiknek nem volt elég pénzük, hogy az ún. dojákban húzzák meg magukat (ezek olcsó szállások, ahol naponta kell lakbért fizetni), az utcára kerültek, ahol lakhelyeket építettek maguknak a joseba közelében. Ezekben az összetákolt otthonokból álló táborokban nemcsak napszámosok éltek, hanem gyári munkások és más bérből-fizetésből élő emberek is. Tokió fontosabb parkjaiban állandó menhelyek és jobb minőségű sátrakból álló táborok is létesültek, ezek azonban hamarosan meg is teltek. Mindez teljesen spontán módon történt.

 

A korszak igazgatási gyakorlata nem tette lehetővé, hogy a lakóhelyüket elvesztett emberek éljenek a jogaikkal. Bejegyzett lakcím nélkül nem kaphattak állami segélyt, csak akkor, ha elmúltak 65 évesek, vagy olyan súlyos betegek voltak, hogy intenzív osztályon történő ápolásra szorultak. A kormány mindezt tétlenül nézte. Az állami segélyezésből kizárt, a kormány által közömbösen szemlélt emberek számára a táborokban kialakuló szolidaritás és kölcsönös segítségnyújtás jelentette a túlélés egyedüli lehetőségét az éhezés, hideg és betegségek közepette.

 

A 2000-es évek közepén a Koizumi-féle neoliberális kormányzat tovább csökkentette a megélhetés biztonságát, amikor enyhítette a foglalkoztatókra vonatkozó szabályozást. A Munka Törvénykönyvének módosítása egyértelmű visszalépést volt és egyre több fiatal csak ideiglenes munkákból tudta fenntartani magát. Egyes megfogalmazások szerint ebben az időszakban a napszámos munka és a josebák rendszere kiterjedt a társadalom további rétegeire is. A munkanélküliség csökkentését célzó intézkedések hiánya és a vállalatoknak adott állami támogatások szisztematikus megnyirbálása nyomán a japán társadalmat különösen érzékenyen érintette a Lehmann-fivérek csődje által beindított globális pénzügyi válság 2008-ban.

 

Az időszaki munkára szerződtetett dolgozókat sorra elbocsátották és a továbbiakban semmiféle jogi keret nem gondoskodott róluk. Bár a válság azokat nem érintette, akik már eleve az utcán éltek, a tömeges elbocsátások a hajléktalan emberek számának növekedését idézték elő. Tiltakozásokra került sor, amelyek során a szociális támogatási rendszer mindenkire való kiterjesztését követelték. Mindaddig a kormányzat sikeresen eltitkolta a napszámosok és hajléktalanok kizárását az ellátórendszerből, a válság által előidézett tömeges munkanélkülivé válást azonban már nem lehetett elkendőzni. A közvélemény nyomására megszüntették a diszkriminatív gyakorlatok egy részét és a szociális juttatások rendszerét kiterjesztették az időseken és a rokkantakon kívül a szegényekre is. Ezek a változások tükrözik a kormányzatnak azt a törekvését, hogy a nagy léptékű társadalmi változások közepette is fenntartsa a közrendet.

 

Bár a szociális juttatásokhoz való hozzáférés feltételeit hivatalosan csökkentették, még ma is sok kritika éri az új törvény gyakorlati alkalmazását. A rendkívül ritkán előforduló visszaéléseket a média felfújja és arra használja fel, hogy szisztematikusan leszólja a szociális gondoskodás kiterjesztését és megbélyegezze az újonnan segélyhez jutottakat. Továbbra is gyakori, hogy a segély-kifizetőhelyeken megalázzák a rászorulókat, vagy erőszakkal akadályozzák meg, hogy hozzájussanak a juttatásokhoz. Ebben a társadalmi környezetben merült fel újabban a szociális juttatásokra szánt költségvetés csökkentése, anélkül, hogy felmérések készültek volna a rászorulók tényleges számáról.

 

Miközben kontraproduktív reformokkal gyengítik a szociális ellátások rendszerét, maga a rendszer is egyre inkább a hajléktalan emberek elleni diszkrimináció eszközévé válik. Az adminisztratív gyakorlatok továbbra is diszkriminatívak. A hajléktalan embereket gyakran elküldik a segély-kifizetőhelyekről, illetve ha egy hajléktalan ember segélykérelmét jóváhagyják, az illetőt arra kényszerítik, hogy nyomorúságos körülmények között, magán-menhelyeken húzza meg magát, amelyek tulajdonosai összejátszanak a kormánnyal. Városrendezési, városképi okokra hivatkozva a hajléktalanokat rendszeresen lakoltatják ki közparkokban, folyópartokon felállított otthonaikból, sőt, olykor maga a segélyezés válik a kilakoltatás ürügyévé – a hatóságok elvárják, hogy a segélyért cserébe feladják az utcai életmódot. A furkósbot és a mézesmadzag politikája…

 

Jelenleg Tokió keleti része nagy léptékű fejlesztések és dzsentrifikálódás színtere. Az új telekommunikációs felhőkarcoló, a Sky Tree 2012. májusi átadását követően máris turistalátványossággá vált, így közelében számos nagy bevásárlóközpont létesült a környéken – ami hajléktalan emberek további kilakoltatásával járt. A Szumida folyó partján nemrég rábukkantak egy hajléktalan férfi holttestére, aki pár nappal azt követően fulladt vízbe, hogy az önkormányzat emberei kilakoltatták. Úgy gondoljuk, hogy a Tatekawa-park felújítási munkálatai egy a Sky Tree torony tágabb környéket érintő területfejlesztési projekt részei. A területen nemrég egy drága kajak-kenu kölcsönző és futsal-stadion létesült (utóbbi használatáért óránként 10 ezer jent kell fizetni). Ráadásul a parkot éjszakára immár zárva tartják, mint a nagy presztízsű lakóparkokat szokás. Ez tehát az a társadalmi környezet, amelyben a Tatekawa Kaszensiki parkban lakó hajléktalan emberek erőszakos kilakoltatására sor kerül.

 

Ezek ellen az erőszakos cselekedetek ellen már négy éve küzdünk, noha már csaknem húsz éve annak, hogy a park területére beköltözött az első hajléktalan ember. A hajléktalanok közül sokan napszámosmunkából, illetve fémdobozok, papírhulladék gyűjtéséből élnek. A felújítási munkák megkezdése előtt a helyi polgármester soha nem tájékoztatta a hajléktalan embereket arról, hogy joguk van segélyre. Húsz éven át az itt élők maguk építettek hajlékot maguknak, munkát találtak és segítették egymást, anélkül, hogy rászorultak volna a segélyekre. Ezért is vagyunk sokan kritikusak, amikor szociális gondoskodást ajánlanak cserébe hajlékaink elhagyásáért. (Azokat, akik igent mondtak az ajánlatra, természetesen segítjük az adminisztráció elvégzésében.) Ezeknek a hajléktalan embereknek az életmódja tükrözi azoknak a küzdelmeit, akik a társadalmi piramis legalján élnek. A szegényeknek kemény harcot kell vívniuk azért, hogy a hatóságok segítsége nélkül életben maradjanak, miközben megőrzik emberi méltóságukat.

 

Ezért is fordulunk most sorstársainkhoz, akik a világ minden táján ugyanezt a küzdelmet vívják, ezért szólítjuk őket szolidaritásra.

 

Elérhetőségek:

San’ya Rodousha Fukushi Kaikan, 1-25-11 Nihonzutsumi, Taito-ku, 111-0021 Tokyo, Japan
Email : san-ya@sanpal.co.jp
Blog: http://san-ya.at.webry.info/
Twitter : @sanyadesu

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.