Beszámoló az Utca jog kutatásról tartott előadásainkról

Ez a cikk több mint 8 éves.

kutatas.jpgAz elmúlt két hétben három előadást tartottunk érdeklődő egyetemi hallgatóknak A Város Mindenkié csoportról és az Utca és jog kutatócsapatunk által végzett kutatásról. A helyszínek olyan egyetemek voltak, ahol az egyetemisták társadalomtudományi képzésben részesülnek. A Corvinus Egyetem, az ELTE Jogtudományi Kar Jogszociológiai tanszéke és az ELTE Társadalomtudományi Kara adott lehetőséget nekünk kutatásunk ismertetésére. Egyik aktivistánk, Lakatosné Jutka az AVM-ről adott rövid tájékoztatót a hallgatóságnak. Megismerték csoportunk személyi összetételét, működésének elveit, céljait, tevékenységét. Időrendben az én előadásom következett. A részvételi akciókutatás lényegéről, a kutatás módszeréről beszéltem.

Elmondtam a diákoknak, hogy kutatásunk egy a kapitalista társadalmi rendszerben minden időben jelen levő akut válságtünet, a hajléktalanság és a társadalom peremére taszított hajléktalan emberek hátrányos megkülönböztetésének feltárására irányult. Az állam elnyomó intézményeinek, az elnyomó társadalmi struktúráknak kritikus vizsgálatát tűztük ki célul. Mivel az állam intézményeinek gyakorlatában megnyilvánuló, a hajléktalan embereket sújtó diszkrimináció társadalmi jelenség, kutatásunk módszere e tárgyhoz igazodott. Felhasználtuk a klasszikus szociológiai módszereket, a mintavételt, az adatgyűjtéshez a kérdőívezést, az adatok finomítását célzó interjúkészítést, a több mint kétezer adatot a számok nyelvére lefordító matematikai-statisztikai eljárást, ezek elemzését, összefoglalását, értékelését. P. Pistivel közösen ismertettük ennek a módszernek a gyakorlati alkalmazását kutatásunk folyamán.

Ezt követően felhívtam az egyetemisták (és a jelen levő oktatók) figyelmét arra, hogy maga a részvételi akciókutatás sokkal gazdagabb jelentéssel bír, mint a hagyományos statisztikai kutatási módszer. A részvételi akciókutatás egy tudományos világképet, paradigmát jelent. Szakít a több száz éves „ortodox” empirikus-pozitivista világképpel, amely a tudományt a mindennapi élettől elválasztja, intellektuális problémák megoldásával és technikai tudás felhalmozásával foglalkozik. Ebben a rendszerben a tudás kevés kiválasztott monopóliuma, kívülálló szakértőként ún. „objektív” tudás felhalmozására törekszik, ahol az ember, a társadalmi viszonyok hordozója, passzív alannyá degradálódik. Elmondtam a hallgatóknak, hogy aggályaim vannak a jelen kori őrült tempójú technikai fejlődéssel kapcsolatosan. Véleményem szerint minden tudomány, főként a társadalomtudomány az emberért van, az emberi élet megváltoztatása, jobbítása a feladata.

A részvételi akciókutatás szakít evvel a tudományos világképpel. Azon a nem túl eredeti gondolaton alapul, hogy azok kutassanak, akiknek helyzetét vizsgálni akarja. A mi esetünkben a hajléktalan kutatók rendelkeznek a mindennapi életből olyan élményekkel, megfigyelésekkel, tapasztalatokkal, amely a hajléktalan embereket ért hátrányos megkülönböztetést bizonyítja. Hisz ki ismerné jobban a helyzetüket, mint ők maguk? Elmondtam a hallgatóknak, hogy inkább azt a felismerést tartom zseniálisnak, hogy a sokszínű tapasztalati tudást ez a paradigma teljesen egyenrangúnak tartja a szakember elméleti tudásával. A szakember nem gondolhatja, azt, hogy ő jobban, pontosabban fogja az adott társadalmi jelenséget megismerni, mint az érintett laikus ember. Csak az a tudás érvényes, amely tapasztalati tudáson alapul. Ezért kutattunk mi, laikusok.

Ezután arról beszéltem a hallgatóságnak, hogy a kutatás egy éve alatt folyamatosan tanultunk, ismereteink egyre bővültek. A kutatási feladatok elvégzése során tudásunk, személyiségünk jelentős átalakuláson ment keresztül. A hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos élményeink, tapasztalataink, amiket eddig elhalhattunk, nem beszéltünk róla, adottnak vettük nem kérdőjeleztük meg, lassan verbalizálódtak, egyre határozottabban megfogalmazódtak, véleménnyé formálódtak. Kezdtük kritikusan szemlélni az állami intézmények egyre fokozódó igazságtalan megnyilvánulásait velünk, hajléktalan emberekkel szemben. Képessé váltunk a diszkrimináció lényegének felismerésére és elemzésére. Ráébredtünk, hogy társadalmi kirekesztettségünk, hátrányos megkülönböztetésünk oka nem a mi és sorstársaink devianciájában gyökeredzik, hanem súlyos társadalmi válságtünet.

Megfogalmazódott bennünk, hogy akár egyénileg, de főként a közösségek erejénél fogva, fel kell lépni a társadalmi igazságtalanságok ellen. Cselekvési programokat dolgoztunk ki és dolgozunk ki és megvalósításuk módját is meghatároztuk, meghatározzuk. A viszonyok megváltoztatása érdekében cselekedni kell. Ezt jelenti az akció fogalom.

A kutatócsoport tagjainak személyisége is változott. Az iskolai szindróma („tudom, de nem merem kimondani”) helyett egyre öntudatosabban, magabiztosabban végeztük kutatói feladatainkat, sokunk énképe kedvező irányba változott, önbecsülése nőtt. Arra a kérdésre, hogy milyen akciókat hajtottunk végre, Pisti elmondta, hogy magának az előadásoknak a tartása is egy cselekvési program megvalósítását jelenti. Ugyanis célunk, hogy a társadalom minden csoportja, rétege ismerje meg a hajléktalan emberek valós helyzetét kirekesztettségét, megalázását, megfosztását attól, hogy emberhez méltóbb életet élhessenek. Ti is, értelmiségi fiatalok – mondta Pisti – ismerjétek meg az előítéletektől, különböző rémtörténetektől mentes valóságot.

P.Pisti következett, akinek feladata a konkrét kutatási eredmények bemutatása. Ennek során az előadás beszélgetéssé alakult át az egyetemeken. Hála Isten, hisz ez az érdeklődés jele. Mindenhol megdöbbentek azon, hogy hány hajléktalan ember él a fővárosban. El kellett magyaráznunk nekik, hogy az utcán élők nem jó szántukból vannak közterületeken. Felvilágosítottuk őket arról, hogy a hajléktalanszállók nem jelentenek megoldást, csak bebetonozzák a hajléktalan létformát. Egyszerűen innen nincs kitörési lehetőség. Pisti rengeteg elriasztó példát mondott. Kérdezték azt is, hogy milyen terveink vannak a közeljövőben, tartunk-e kapcsolatokat más hasonló célokért küzdő társadalmi szervezetekkel, illetve mi a véleményünk az Alaptörvény módosításáról. Hamar elszállt a két óra, a Társadalomtudományi Karon még messze túl is léptük az időkeretet.

Az érdeklődés változó volt (10-50 fő), de éreztük a jelenlevőknél az empátiát, a szeretetet. Megértő, a jövőben segítőkész barátokat találtunk a diákok és tanáraik között. Úgy érzem, hogy a mi teljesítményünk hullámzó volt. Mivel értelmiségi fiatalokról volt szó, ezt figyelembe véve talán egy kicsit színvonaltalanul adtunk elő. Nyilván nem a képességek hiányoztak, hanem a több ember előtt való szereplés okozott bennünk gátlásokat. Ezt majd a rutin biztosan megszünteti!

Keresztes Jenő

2013. március 24.

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.