Zsuzsa nem volt A Város Mindenkié aktivistája. Nem sokkal azelőtt fordult hozzánk segítségért, hogy az V. kerületi önkormányzat kilakoltatta őt az otthonából. Miután az Utcajogász Egyesület segítségével minden jogi lehetőséget kimerítettünk, élőlánccal igyekeztük megakadályozni, hogy elveszítse a lakhatását. Ugyan a kilakoltatást nem sikerült megakadályozni, segítőink továbbra is dolgoztak azon, hogy Zsuzsának újra otthona, lakhatása vagy legalább rendes szállása lehessen. Bizalommal fordult hozzánk, és mi egészen haláláig törődtünk vele és az ügyével. Ez a szövetség jogosít fel arra, hogy megírjuk a nekrológját, és az AVM közösségével együtt búcsúzzunk tőle.

Nem lehet egy emberi életet néhány bekezdésben befogni, a következő sorok sem Zsuzsáról általában, csak Zsuzsa velünk közös történetéről szólnak, arra keresve a választ, hogy mi mit vihetünk magunkkal ennek az apró nőnek az emlékéből.  

Abban a házban, ahonnan kilakoltatták, ő tanította a szomszéd srácot franciára. Korábban évekig élt és tanított Franciaországban, irodalomtudományból doktorált, verseket is írt, és az ő kutatásai alapozták meg mindazt, amit ma a szakértők a Tihanyi és a Kazinczy kódexekről tudnak.*

A Dózsa György úti átmeneti szállás udvarán cigarettáztunk, amikor elmagyarázta nekem, hogy ezeknek a kódexeknek az esetében nem egyszerűen másolatokról van szó. A kompilátor, vagyis aki a szöveget gondozta és feljegyezte, a kódex szerkesztője, a szövegek fordítója és értelmezője is volt egyben. Zsuzsa szenvedéllyel beszélt a munkájáról, élvezte, ha intellektuális kihívások érték, ha érdeklődő kérdéseket tettünk fel neki, és enyhe csalódással nyugtázta, hogy általában nem értettem a szóvicceit. 

A kilakoltatása után közösen írtunk egy beszédet, amelyben Zsuzsa „a politikai színjátékok, népünnepélyek helyett valós törődést és odafigyelést” követelt a kerületben lakó polgárok részére. Arról beszélt, hogy az önkormányzatnak egy mindenki számára megközelíthető intézménynek kell lennie, amelyet a kerületi lakosok tényleg fel mernek keresni az ügyeikkel, mert „most egy üresen kongó épület, ami tartalmában is kiüresedett.” Nemcsak a hatalomtól kérte számon, hogy tisztelettel és emberséggel forduljon a polgárai felé, tőlünk sem tűrte, ha türelmetlen vagy előíró hangon szóltunk hozzá. 

Zsuzsa esete nem egyedi, a hagyományosan polgárinak tekintett szakmák elhivatott művelői is gyakran küzdenek lakhatási szegénységgel. Nem húzható egyenlőségjel tudatlanság, függőség vagy munkakerülés és szegénység között. A szegénység pusztán a szegénységgel egyenlő, különösen egy olyan rendszerben, ahol az átlagnyugdíj sem teszi lehetővé egy budapesti bérlakás fenntartását. Zsuzsa mindössze négy hónappal a kilakoltatása után hunyt el.

Először a Dózsa György úti szállóban kapott helyet, majd mielőtt a Fővárosi Önkormányzat segítségével újra lakhatáshoz juthatott volna, bekerült a Szabolcs utcai kórházba. Nem lett már olyan helye, amelyet otthonának nevezhetett. Személyes tárgyai tőle elzárva, egy raktárban maradtak. Nem tudhatjuk biztosan, hogy Zsuzsa még köztünk lett volna-e egy keveset, ha nem fosztják meg az otthonától, annyi viszont bizonyos, hogy a kilakoltatás és a hajléktalanná válás traumája, az idegen, barátságtalan környezet és helyzetének általános bizonytalansága is közrejátszott egészségi állapotának gyors leromlásában. Mindehhez adódott a tudat, hogy igazságtalanság történt vele, amit nem tudott (mi sem tudtunk) megakadályozni. És most már helyrehozni sem lehet. 

Zsuzsa életének fontos részét képezte a tanítás. Történetei végén gyakran fogalmazott meg morális tanulságokat a mi okulásunkra is. A 16. század első évtizedeiben lejegyzett Tihanyi kódex, amellyel foglalkozott, szintén tankönyv jellegű gyűjtemény volt. Egy ferences szerzetesé volt, aki egy Pest környéki apáca-konvent lelki gondozásáért felelt, és a kötetet az apácák közösségének oktatásához használta. A kódexben felsorolt csodák közül az egyik egy asszonyról szól, akit – mivel nem jutott el a gyertyaszentelő misére ​​– Mária látomásban keres fel, hogy a szentekkel együtt ünnepelhessen. A gyertya pedig, amelyet az asszony megszenteltetni vitt volna, a jelenést követően betegeket gyógyít meg. A történet végén a következő tanulság szerepel: „ahogy a gyertyában három dolog találtatik (mécs, viasz, láng), azonképpen bennünk is három dolognak kell meglenni, hogyha Isten előtt tisztának akarunk látszani (igaz hit, jó cselekedet, egyenes igyekezet).”**

Zsuzsa elvesztése újra rámutatott arra, hogy egyéni jó cselekedetekkel, segítő munkával nem lehet érdemben változtatni a fennálló társadalmi-politikai rend kárvallottjainak helyzetén, ha a hatalmon lévők részéről hiányzik az egyenes igyekezet. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Zsuzsa esetében ez az igyekezet elmaradt – itt már az is sokat számított volna, ha az önkormányzat kevésbé igyekezik azon, hogy hajléktalanná tegye őt. 

Nap mint nap tapasztaljuk, hogy milyen kegyetlen és egészségromboló az a nélkülözés, amelyben embertársainknak élnie kell. A szegénységben élők elhanyagolása mindennapos és rendszerszintű jelenség. 

Most Zsuzsát gyászoljuk, aki sokkal több volt, mint amit a mi közös történetünk meg tud belőle mutatni. 

Gyertyát gyújtunk érte, és szeretettel emlékezünk rá.

Valamint folytatjuk azt a munkát, amely során Zsuzsát is megismertük, és továbbra is harcolunk azért, hogy mutatkozzon végre egyenes igyekezet egy emberségesebb állam megszervezésére.

Bagdi Sára

* Tihanyi kódex, 1530-1532. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Közzéteszi, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Kovács Zsuzsa. Budapest: Pharma Press–Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2007.

Kazinczy-kódex, 1526-1541. a nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Közzéteszi, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Kovács Zsuzsa. Budapest: Pharma Press–Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2003.

** Vrabély Márk. Frater F. műveltsége. Mária-csodák a Kazinczy- és a Tihanyi kódexben. Sic Itur ad Astra 68 (2019): 143–171.