2022. január 9-én hajnalban, 67 éves korában itt hagyott minket Miki, Fekete-Nagy Miklós. A Város Mindenkié tagjai nagy szomorúsággal búcsúznak tőle.
Először álljanak itt Miki saját szavai önmagáról, amit még 2015-ben írt az AVM hírlevelébe bemutatkozásként:
Fekete-Nagy Miklós vagyok, immár 1,5 éve A Város Mindenkié aktivistája. 1955-ben születtem Budapesten. 2007 óta vagyok hajléktalan. Hajléktalan úgy lettem, hogy 2007-ben elvesztettem a saját tulajdonú házamat. Vidékről kerültem vissza Budapestre, egy hajléktalanszállóra. Hosszú időt nem töltöttem ott, máris az utcán találtam magamat. 2 év utcázás után megint bekerültem az ellátórendszerbe. Ekkor már a Magyar Máltai Szeretetszolgálaton keresztül a Vasvári Pál laktanyába, egy fapados hajléktalanszállóra. Innen 1 év eltöltése után, ikertestvérem halála után megint vidékre kerültem. Közel félévnyi ottlakás után megint utcára kerültem volna, ha vissza nem fogadnak megint ugyanarra a szállóra, ahonnan vidékre mentem. Ezen a szállón halottam először az AVM-ről, és, nagy csatározások után végül is bekerültem egy jól megszervezett csoportba. Azóta lassan belejöttem, hogy a hajléktalan embernek is lehet szava. Meg oldódott az én nyelvem is! A Város Mindenkié csoportban koordinátori szerepet töltök be a kizárólag érintettekből álló ún. kiscsoportban. Más jellegű munkáim is vannak, ilyen például iratok hordása a hétfői nagycsoportra, hol innen, hol onnan. Nagyon szívesen csinálom, amit elvállalok.
Bár ebben a bemutatkozásban Miki nagyon szerényen beszél az általa vállalt feladatokról, valójában minden jelentősebb AVM-es érdekvédelmi kampányban szerepet vállalt – nemcsak háttérszervezőként és segítőként, hanem sokszor mondott beszédet vagy nyilatkozott a sajtónak is a saját tapasztalatairól, és állt ki hajléktalan társai mellett. Felszólalt például a közterületi hajléktalanság kriminalizációja ellen és aktív szerepet vállalt a zaklató igazoltatások elleni kampányban is. Ő maga is tesztelőként vett részt abban a folyamatban, amit a Helsinki Bizottsággal együtt valósítottunk meg, és amelynek végén az Egyenlő Bánásmód Hatóság kimondta, hogy a rendőrség egyetlen embert sem igazoltathat csak azért, mert szegénynek néz ki. Nagyon fontosnak tartotta a képzéseket és a tanulást, ezért ő maga is számos alkalommal tartott képzést a csoporttalálkozók moderálásáról az AVM tagjainak, és más szervezeteknek is – erről itt olvasható beszámoló. 2016-ban így mesélt Miki Scipiades Erzsébetnek az életéről és AVM-es munkájáról.
De Miki sokunknak még annál is sokkal többet jelentett, mint „csupán” egy nagyon megbízható aktivista. Arról, hogy milyen ember volt ő, és miért fog nekünk annyira hiányozni, Erdőhegyi Márta aktivista társunk ír:
Az A Város Mindenkié csoportnál találkoztam vele, együtt aktivistáskodtunk. Nem egy szószátyár, de nagyon jószándékú és segítőkész embert ismertem meg benne. Amiben csak tudott, igyekezett részt venni, és lehetett rá számítani. Akkor, amikor az Utcajogásznak kellett kivinni az asztalokat és székeket a Blahán történő ügyfélfogadására, hogy tudjanak az érdekvédők és jogászok segíteni a rászoruló embereknek jogi problémáikban ingyenesen. Ott volt az Utcáról Lakásba Egyesület kezdeteinél, amikor az első lakásokat kellett felújítani, hogy oda addig hajléktalanként élő emberek költözhessenek be. Mindezt úgy, hogy neki sem volt biztos lakhatása. Segített sok tanulónak, amikor a lakhatással kapcsolatos iskolati feladatukat készítették. Az arcát adta a „Budapest Peremén” rehabilitációs otthon prezentációjához, amit küldözgettem szét a világba. Részt vett a Közmunkás Mozgalom a Jövőért tevékenységében.
Volt neki egy jóbarátja, akivel éveken keresztül mindenhova együtt mentek. Kísérték, segítették egymást, amikor dolgozni kellett, mondjuk lakásfelújításokon falat bontani. Mikor a barátnak romlott a látása, ő volt az, aki vezette őt mindenfelé, amerre csak jártak. Aktívan részt vett az csoporttagok kávé-ellátásában, akár csoporttalálkozóról, akár elvonulásról volt szó. Mennyi sok önkéntes munka! Az egyik olyan fontos személy volt az AVM-ben, akinél konkrétan látszott az, hogy ez a tevékenység célt ad az életének, fontosnak érezheti magát – és tényleg az is.
És egyszercsak eljött a lehetőség! Annyi évi hajléktalan élet után szociális bérlakásba költözhetett! Ott élt kb. másfél évet. Elkezdett leépülni. Aztán megszökött és kórházba került. Kétszer is. Aztán egy idősotthonba költözött. Egyre gyengébb lett. És egyszercsak jött a telefon péntek délután, hogy Miki kórházban van, COVID-osztályon, és az orvosa üzeni, hogy most menjen be hozzá, aki akar vele még találkozni.
És ültem a villamoson, és egyre csak az járt a fejemben: mit lehet ilyenkor mondani Neki? És egyre csak az AVM-es skandák jutottak eszembe, amiket a tüntetéseken mondtunk: „Lakhatást, ne zaklatást!” És hogy köszönöm. Köszönöm mindazt, amit másokért tett. Ami nekem is segített. És emlékezzünk mindarra, ami jó volt, az Üres Lakások Menetére, az elvonulásokra. Beszéltem a cicámról, ahogy aznap reggel is felkeltett, és bosszankodtam miatta, arról, hogy nagyon aranyos is tud lenni, és szeretem. Valaki hozott neki egy plüssmacit, mellette volt az ágyban. Sejtettem, ki hozhatta, mondtam Mikinek: ez a maci itt vigyáz rá, hogy ne legyen egyedül. Mondtam neki, hogy én hiszem, hogy fogunk még találkozni valahogyan. Ilyen, és hasonló badarságokat hordtam össze neki, bár már válaszolni nem tudott, csak néha a szemével reagált azokra, amiket mondtam.
Anyukámmal gyermekkoromban esténként úgy feküdtünk le aludni, hogy ezt a kis versikét mondtuk egymásnak, és mielőtt elindultam volna, elmondtam Neki is, hisz’ este volt már: „Jó éjszakát, / Szép álmokat, / Rózsás csókokat, / Kisangyalokat!”
Hétfő van, 2023. január 9-e. Jött egy üzenet: „Nem tudom, értesültél-e, de Miki ma hajnalban örök nyugovóra tért! Remélem könnyebb lesz neki így…” Én is remélem, hogy egy igazán jó helyen van most, ahol valóban jól érzi magát! Hisz megérdemli. Egy igazán jó ember volt. És talán valamilyen formában tényleg találkozunk még…
Erdőhegyi Márta és Udvarhelyi Tessza