Eddigi életemben nem sokat törődtem azzal, ha 13-a éppen péntekre esett, ostoba babonának tartottam az ezzel kapcsolatos hiedelmeket. Az idén novemberben azonban engem is elért az átok, ezen a napon temették Pakson Miszlai Gyula írót, költőt, a Fedél Nélkül szerzőjét-önkéntesét, A Város Mindenkié aktivistáját, barátomat. Sokféle végzettsége volt: tanár, filozófus, szociális munkás, és majdnem befejezte a katolikus teológiát is.

Máig élénken emlékszem megismerkedésünkre 2001-ben. Egy Práter utcai kocsmában futottam össze Restár Sándor költővel. „Van nekem egy irodalmi köröm, úgy tudom te szoktál írogatni” – mondta –; „gyere el délután ötre, hozzál el valami írást.” Kicsit késve jelentem meg a Józsefvárosi Családsegítő Kiss József utcai emeleti helyiségében, ahol már megkezdődött az összejövetel. 5-6-an lehettek jelen férfiak-nők vegyesen. Éppen Restár olvasta fel egyik költeményét, vele szemben a hosszú asztalnál egy magas, nagydarab, őszülő, szemüveges férfi hallgatta figyelmesen, enyhén unott arckifejezéssel. „Na milyen?” – kérdezte Restár, mikor befejezte. „17” – válaszolta a szemüveges. „Micsoda!?” – „17. Azt mondtad egy-két verset olvasol fel.” Aztán érdeklődő tekintettel teljes testével felém fordult, én pedig bemutatkoztam. Így kezdődött két évtizedes ismeretségünk, ami hamar barátsággá mélyült.

Gyula ekkoriban szociális munkásként dolgozott a Józsefvárosi Családsegítő Szolgálatnál, főnökei elismerték, még kitüntetést is kapott, munkatársai és ügyfelei nagyon szerették. Sokszor mesélt az eseteiről – persze név nélkül –, általában arról, kinek mit tudott elintézni, óriási volt benne a segítőkészség, a nehéz élethelyzet orvoslására való hajlam. Később majd ez juttatja el A Város Mindenkiéhez is. Egy jellemző példa: egy hölgy, aki Restár Sándor szomszédja volt, mesélte, hogy látta Gyulát, amint az étkezéssel nem sokat törődő költő postaládájába kolbászokat dugdos. Ezeket persze a saját pénzéből vásárolta. Már fiatalon is ilyeneket művelt. Gimnazista korában a nyári szünidőben fagylaltot mért egy falusi kocsmában. Két hét múlva kirúgták fizetés nélkül, mert a szegény gyerekeknek ingyen adta a fagyit.

Az irodalom volt a mindene. Sok helyen jelentek meg írásai, a Fedél Nélkül mostani számában is találkozhat vele az olvasó. Életében négy verseskötetet adott ki, meg akarta jelentetni prózai munkáit is. Senkit nem ismertem, aki ennyire elmélyült poétikai, verstani ismeretekkel rendelkezett volna. Egyszer egy kötött formájú jambikus verstípust, a limericket magyarázta nekem. „Asszonykám adj egy kis kimenőt” – világította meg példával, miről van szó. A zene is közel állt hozzá, több évtizeden keresztül énekelt kórusokban.

Mikor én a Fedél Nélkülhöz kerültem, rábeszéltem, jöjjön a laphoz önkéntesnek, és publikáljon rendszeresen, amit meg is tett. A karantén alatt több folytatásból álló naplója jelent meg „Arccal a templom felé” címmel. Az idén ment nyugdíjba egy hátrányos helyzetű gyermekeket oktató iskolából, ahol tanárként dolgozott. Több lett a szabadideje, töprengett, miként tudná hasznosan eltölteni, javasoltam, jöjjön hozzánk, legyen aktivista A Város Mindenkié Csoportban, hiszen célkitűzésünk, tevékenységünk közel áll hozzá. Így is történt, csatlakozott, feladatokat vállalt.

Itt átadnám a szót Csepregi Dorkának, az AVM kampánykoordinátorának. A következőt üzente emailen november 12-én: „Sziasztok! Az utóbbi hetekben hiába vártuk Gyulát a pénteki találkozókra, nem tudott már többé közénk jönni. Október 18-án hirtelen ment el közülünk. Pár nappal a halála előtt írt még nekem e-mailt, amiben beszámolt, hogy elkezdte a filmvetítést szervezni a Józsefvárosi Családsegítővel, valamint a közvécé-kutatásait is elküldte. Majd, idézem: »Más. Tegnap volt egy apróbb rosszullétem. Holnap megyek orvoshoz, így bizonytalan, ott tudok-e lenni pénteken. Ígértem kaját, vmi harapnivalót veszek és viszek be péntek estére. Jó lenne másra bízni ez alkalommal. A zanzásított ‘Közvécékért folytatott érdekvédelmi útmutatót’ kinyomtattam 10 pld-ban, Gede Marcival megpróbálom elküldeni.« Tehát az utolsó napjaiban is még gondolt ránk, fontos volt neki az AVM közössége, a kampányunk.”

Miszlai Gyula egyedül élt egy kétszobás, Nap utcai lakásban. Mivel sokáig nem adott életjelt magáról, úgy törték rá az ajtót. Tüdőembólia vitte el, akárcsak édesanyját.

Hát Gyula, jól itt hagytál te minket. Csak az vigasztal, hogy lesz egy kalauzom abban a másik világban, ahol majd előbb-utóbb találkozunk. Addig is: Isten veled!

Gede Márton