Ha a „Családok Évében” a Bibliát faggatjuk, könnyen zavarba esünk. A Szentírás könyvei közvetítik ugyan számunkra azt a korabeli családmodellt, amit a kutatás „mediterrán családnak” nevez, de egyidejűleg meg is haladják azt. A szent szöveg a maga tekintélyével kanonizálja ugyan a vérségi kapcsolatokat hangsúlyozó közfelfogást, de ezt nyomban kritika alá is veszi és relativizálja.
Jézus látványos jelenetben hárítja el vérrokonai látogatását e szavakkal: „Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Máté 12,50) Követőit feloldja az alapvető gyermeki és kegyeleti kötelességek alól: „Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!” (Lukács 9,60) Nehéz ezeket a mondatokat pl. azzal az engedelmességeszménnyel összeegyeztetni, amit maga a Tízparancsolat is hirdet: „Tiszteld apádat és anyádat!”
A családról nem sokat tudok, de a gyermekeket magam előtt látom.
Ha nem is találunk egyértelmű evangéliumi családeszményt, mégis akad számunkra egy iránymutató gondolat: ez a gyermekek megbecsülése. Jézus visszatérően őket állítja példaként a felnőttek elé, és róluk szól az ígéret: „ilyeneké a mennyek országa” (Mt 19,14). Lelkére köti tanítványainak és kései követőinek is: „Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát.” (Mt 18,10)
A fent idézett mondatok akkor jutottak eszembe, amikor a gyermekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatását tiltó – elvetett – törvényjavaslat sorsáról olvastam. Mert családtámogatás ide vagy családközpontúság oda, nehéz lehet amellett érvelni, hogy gyermekek kizárólag szüleik anyagi helyzete miatt kerüljenek állami gondozásba, hogy kiemeljék őket megszokott családi közegükből. A felnőtteknek többnyire van választásuk, felelősek tetteikért, szembesülhetnek (téves) döntéseik (kellemetlen) következményeivel – ezek a tételek hasznosak ugyan és igazak, de ugyanezen felnőttek gyermekeire már nem állnak. Jeremiás és Ezékiel próféták meglehetős kritikával illették azt a felfogást, mely a gyermekeket büntette szüleik magatartásáért. A szegénységnek ugyanis a gyermekek a legsérülékenyebb, legkiszolgáltatottabb, legveszélyeztetett áldozatai. Az állami gondozotti „árvaság” tartósan meghatározza érzelmi fejlődésüket és determinálja jövőjüket. Jézus ezért kerek-perec kimondta, mit kell gondolnunk a kilakoltatott gyermekekről és a gyermekeket kilakoltatókról: „És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.” (Máté 18,5-6)
Csepregi Zoltán, evangélikus lelkész
