Teri hat éves kislányával, Adrival él egy szoba-konyhás, fürdőszobás lakásban. 

Ő a kicsi lányom. Mutatkozzál be.  

Kicsim, kincsem,  életem, szerelmem – a megszólítások, amiket Teri használ a lányával kapcsolatban, kettejük szép és szeretetteljes kapcsolatát sejtetik. 

Alig hogy belépünk, Adri rögtön mesélni kezd. 

Van egy igazi kutyám, a Dézi, aki lány, és örökbefogadtuk, és nagyon cuki, és tüsszenteni szokott, és mindig velem alszik, csak most lent van a félemeleten, mert itt nem fér el. 

A pici, de barátságos szoba mindenestől halványlila árnyalatban úszik. Még az ágy színét is ő választotta, nevet Teri és felhajtja a lepedő csücskét. És tényleg: még a bútorkárpit színe is csajosan lilás. 

Akárcsak a fal, a függöny, a hosszú szálú, puha szőnyeg. A szőnyeg lila rojtjai közt fényes geomag-golyócskák, Adri épp ezeket szedegeti össze. Piacra dobtak egy új fajtát, de az hálistennek nem érdekli, meséli Teri. 

Most a lego friends érdekel, mondja nevetve Adri. 

A párnák közt plüssállatok garmadája, macik, majmok, elefántok. Az állólámpára aggatva fülhallgatózsinór és rózsafüzér. A padlón minden talpalatnyi helyen gyerekjáték. Ha valamit le akarok tenni, akkor öt másik játékot kell átköltöztetnem. Ugye, kincsem? 

Ami nem lila, az pink. Például az a hatalmas, pink-rózsaszín játék lakóbusz, amit csak hatalmas családi összefogással tudtak megvenni Adri hatodik szülinapjára. 

Van benne úszómedence, grillező, zuhanyfüggöny, fogkefe, fogkrém, mutatja Adri, miközben újabb és újabb titkos rekeszeket nyitogat fel a minden irányban kihajtogatható csodabuszon. 

Egy ilyen kéne nekünk is. Ahol letáborozunk, ott alszunk. Nem kéne egyezkedni az önkormányzattal, mondja némi indulattal a hangjában Teri. 

Ő még kisgyerek korában költözött a szüleivel a Bihari utcai házba. A testvéreivel együtt egy apró, földszinti lakásban töltötte a gyerekkorát. Két és fél évvel ezelőtt, édesanyja halála után pályázta meg ezt a másod emeleti lakást, ahová ketten költöztek Adrival. A kislány édesapja nem él velük, de lehetőségeihez mérten próbál részt venni Adri nevelésében. 

Én a költözéskor bölcsődében dolgoztam, úgy spórolgattam össze a pénzt, ami kellett, hogy itt be tudjunk rendezkedni. 

A rossz állapotban lévő lakás felújítását is bevállalták. Ezt a padlót is én raktam le, mutatja Teri. 

Nem te, apa rakta le, vág közbe Adri. 

Teri nevetve meséli tovább, hogyan parkettáztak, festettek ki és újítottak fel mindent az akkor már külön élő édesapa segítségével. 

Tiszta romos volt itt minden, mikor beköltöztünk, mondja Adri. Nem volt még  csillár se. Minden romos volt. 

Teriék határozott idejű szerződést írtak alá. Azt ígérték, hogy ha nem maradok el a hátralékkal, ha rendeltetés szerűen használom a lakást, nem lakom le és eleget teszek a bérlemény-ellenőrzésnek, akkor meghosszabbítják. Ez benne van a szerződésben is. 

Tavaly áprilisban, a két év letelte után viszont hatalmas csalódás érte őket. 

Nagy lendülettel mentem, nullás papírok, minden, és akkor közölték, hogy igen, meghosszabbítják, de csak fél évre. Annyi indok volt, hogy életveszélyes a ház és ki kell üríteni.  

Azt a tanácsot kapták, hogy adjanak be pályázatot minőségi cserére. Fel is ajánlottak nekik egy cserelakást a közeli Szállás utcában. 

A hírhedt Bagolylakban, mint később megtudtuk. 

Bagolylak! Jó kis név, nevet Adri. 

Körülbelül akkora volt a lakás, mint ez, de se gázfűtés, se rendes bejárati ajtó, a bojler a fürdőszobában láthatóan fel akart robbanni, meséli Teri. A wc sárga volt a kosztól, a zuhanyzóból olyan bűz áradt ki, hogy kegyetlen. Az alapokról kellett volna kezdenünk a felújítást. De nem is csak ez. 

Félelmetes volt az egész környék, se kapu, se semmi. A lépcsőházban is csak botorkáltunk, olyan sötét volt. Hogy is mondtad, életem? Mintha egy zombi elvitte volna a villanykörtét. 

Féltem, mondja Adri. Éjjel azt álmodtam, hogy fölfalt a Szállás utca. Bementem, és már a szájában voltam, mert az volt a szája.

Összecsukta és megrágott. Mint a Rémromban. 

Az egy mesefilm. Még az unokanővéreivel nézte, mondja Teri. 

Mindössze fél napot kaptak rá, hogy eldöntsék, élnek-e az önkormányzat ajánlatával. 

Én egész éjjel bőgtem. És az én kicsi lányom tudod, mit mondott? Azt mondja, anya, fogadjuk el, mert jobb, mint az utca. Miközben rettegett, hogy még egyszer oda kell mennünk.  

Teri végül pont a lányára való hivatkozással nem fogadta el az  ajánlatot. Aláírattak vele egy papírt, hogy elutasította a  cserelakást, majd közölték velük, hogy a továbbiakban nem tarthatnak igényt az önkormányzat segítségére, mivel nincsen tartós beteg a családban. 

A kislányom három éve asztmás, három havonta járunk kontrollvizsgálatra, gyógyszert szed, ventorin-pumpát használ, a készülék folyamatosan ott van az ágya mellett. Nem tudom, mi a tartós betegség, ha nem ez.  

A végrehajtásról szóló határozatot nemrég kapták kézhez, most kétségbeesetten és teljes tanácstalanságban várják a kilakoltatási moratórium végét. 

„A lakáskiürítést a 2018. április 30-a utáni időpontra halasztom” – áll a címükre kiküldött végrehajtási jegyzőkönyvben. 

Ráadásul Teri vizsgái is épp erre az időszakra esnek majd. Jelenleg ugyanis szociális gondozó és ápoló-tanfolyamra jár. Már a gyakorlati résznél tart, most egy zuglói idősek otthonában dolgozik. 

Nem tudom, mi lesz így velünk, mondja. 

Közben előkeresgéli Adri rajzát, amit épp ma készített az oviban. 

Napok óta házakat rajzol, meséli Teri mosolyogva. 

Mutatja: a tarkabarka, barátságos, csupa ablak-csupa ajtó házikó közepén egy hatalmas, piros szív.

Fotó: Vörös Anna