Miután részt vettem A Város Mindenkié zaklató igazolásokról szóló képzésén, nagyon belelkesültem, hogy na, most már igazán minden helyzetben képben leszek, és ott teszem magam hasznossá, ahol csak tudom! El is határoztam, hogy mostantól mindig a táskámban lesz a gigantikus, piros AVM-es mappám, benne pedig a szórólapok, az űrlap a panasztételhez, és egy tartalék kitűző. Kicsit izgultam, de tudtam, hogy most már nincs mentségem – ki vagyok képezve, és ha becsülettel nyitva tartom a szemem, bőven találok alkalmat, ahol bevethetem a tudásomat. Így is lett.

Másnap reggel az öcsémmel sétáltunk a buszmegálló felé, amikor megláttam egy bácsit, aki egy bevásárlókocsit tolt maga előtt, benne üres fém italosdobozokkal – és egy rendőrkocsit, amint megáll a padka mellett. Láthatóan csak azért álltak meg, mert ők is észrevették a férfit. Az autóból kiugrott egy rendőr, és utánaszólt. A bácsi először nem látta meg őket, úgyhogy a rendőr kénytelen volt hangosabban utánaszólni, sőt, kicsit megrovó hangsúllyal, hogy „nem hallja?!”, és utánasietni

Már az elejétől fogva láttam, hogy ez pont az a helyzet, amiről alig pár órája meséltek nekem, sőt, amit el is játszottunk a képzésen, újra és újra. Szóval igyekeztem azt tenni, amit ott tanultam. Megálltam pár lépésnyire, aztán egy kicsit még visszább óvakodtam, hogy jobban halljam a beszélgetést. Sajnos arról nem volt szó a képzésen, hogy mihez kezd ilyenkor az ember az öccsével, aki egy kicsit idegesen követeli, hogy menjünk tovább, és ne késsük már le a buszt amiatt, hogy hőst akarunk játszani!

„Nem hőst akarok játszani,” magyarázza erre az ember félhangosan és izgatottan, „én tegnap voltam egy képzésen, ami pont erről szólt, én most tényleg tudom, mit kell csinálni! (Ajj, ha nem akarsz megvárni, akkor szállj fel inkább egyedül arra a buszra, majd utánad megyek!)” Persze amíg az ember egy értetlenkedő tizenévesnek próbálja épp elmagyarázni a zaklató igazoltatásokat, addig pont lekési magát az igazoltatást, csak egy-két szót csíp el. Viszont amikor a rendőr arrébb megy a bácsitól, akkor összeszedi magát, és odamegy a rendőrhöz.

Mint kiderült, a rendőr azért igazoltatta a férfit, mert „hasonlított valakire”, akinek nincs iratai, vagy akit épp keresnek. Persze mindketten tudtuk, a rendőr is, én is, hogy nem azért, hanem mert szegénynek nézett ki. Ahhoz már nem volt bennem elég bátorság, hogy megkérdezzem a rendőr nevét, vagy elkezdjem neki is magyarázni, hogy mi bajom az intézkedésével – de megjegyeztem az azonosítószámot a ruháján, és a pontos időponttal meg az utca nevével együtt felírtam a telefonomba.

Aztán a bácsihoz is odamentem, akit igazoltattak. Tudtam, hogy még mindig érződik az első bevetés izgalma a hangomban, amikor megtudakoltam tőle is, mit gondol erről a helyzetről. „És azt tudja, hogy minden indok nélkül igazoltatni valakit jogsértő, és hogy ilyenkor panaszt lehet tenni? Nincs kedve panaszt tenni, ne adjak egy űrlapot? Vagy legalább egy szórólapot ne adjak?”

Tényleg izgatottnak tűnhettem, mert a bácsi kicsit furcsálkodva nézett rám, és többször is megkérdezte, rendben vagyok-e. Amikor sikerült meggyőznöm, hogy igen, és elmondanom, hogy működik a panasztétel, végül nem akart élni a lehetőséggel, de egy szórólapot azért elfogadott.

Azért persze egyáltalán nem gondolom, hogy felesleges lett volna megállnom – már csak azért sem, mert így alkalmam nyílt az egész hazaúton a zaklató igazoltatásról beszélgetni az öcsémmel – arról, hogy azért (az én kezdő lámpalázam ellenére) ez az igazoltatásfigyelés egy komoly akció, amivel érdemes foglalkozni, és amihez minél több embernek kellene csatlakoznia.