A bama.hu portálon 2017. augusztus 20-án jelent meg egy írás Erőszakosabbá váltak a belvárosi koldusok címmel. Az írás azon túl, hogy rosszindulatúan általánosító és több csoport méltóságát sértheti, még alapvető – bár közkeletű – tévedéseket is tartalmaz.
Miközben a cikk a koldulásról, kéregetésről szól, két ponton is átvált a hajléktalanság említésére, a kettőt egymással azonosítva, ami butaság. Sokat segítene a hajléktalanság megítélésén, ha tudatosítanánk a következőket: azok, akik koldulnak, kéregetnek az utcán, nem biztos, hogy hajléktalanok. Vagy fordítva: a hajlék nélkül élőknek csak egy része, és egyébként egy kis része él koldulásból. Sőt mi több: az, hogy valakinek nincs lakhatása, nem jelenti, hogy munkanélküli, bár kétség nélkül ez az élethelyzet okoz hátrányokat a munkaerőpiacon – részben épp az előítéletek miatt.
A hajléktalanok említése a cikkben és összemosása a koldulással, kéregetéssel, teljesen téves, és csak erősíti azt az előítéletet, hogy a hajléktalanok azért hajléktalanok, mert nem dolgoznak, vagy mert nincs is kedvük dolgozni, inkább kéregetnek. Ezzel szemben a helyzet az, hogy ma Magyarországon elég csak épp egy kicsit megcsúsznia valakinek, akár magánéleti, akár gazdasági szempontból, ahhoz, hogy az utcán találja magát, és az esély, hogy valaki újra lakáshoz jusson – az ellátórendszer erőfeszítései ellenére – szinte lehetetlen. Ennek okai a szociális védőháló hiánya, a tőke folyamatos elvándorlása, a munkahelyek megszűnése, és ezzel együtt a szélsőségesen kizsákmányoló munkaformák – mint például a közfoglalkoztatás – újra megjelenése. A dolgozói szegénység egyre növekvő rétegébe sok olyan ember tartozik, akik keresetükből sem tudják fenntartani a lakhatásukat, így az utcára vagy az ellátórendszerbe kényszerülnek.
A cikk ezen az alapvető tévedésen túl is úgy mutatja be a koldulást mint tevékenységet, hogy az sok ember méltóságát sértheti. Azt az állítást, miszerint egyre több erőszakosan kéregető emberrel találkozhatunk Pécs belvárosában, a cikk úgy fogalmazza meg, hogy azt az olvasó könnyen a koldulásból élőkre általában vonatkoztathatja. Ilyen maga a cím, ami nem azt fejezi ki, hogy egyes koldusok erőszakosabbá váltak, hanem a belvárosi koldusok csoportja egészében. A koldulásból élők kapcsán használt kifejezések, mint például a „lepték el”, vagy ezen emberek koldusokként való megnevezése, mintha más tulajdonságuk nem is létezne, a leplezett agresszivitást használó gyűlöletbeszédek alapvető kelléke. Szintén jellemző erre a retorikára a nagyerejű hatósági fellépés és a büntethetőség hangsúlyozása, tehát az adott csoport kriminalizálása. Ezzel azt az érzetet kelti, hogy az egyes emberek esetében elítélendő agresszivitás valójában az összes koldulóra vonatkoztatható, hiszen maga a koldulás büntethető a belvárosban. Pedig a járókelőkkel szembeni agresszivitás és a néma koldulás között igen nagy különbség van, és nem is ugyanazért büntethető a kettő. (Arról nem is beszélve, hogy a néma koldulás büntethetővé tétele milyen alapvető jogokat sért.)
Sajnos arról nem esik szó a cikkben, hogy a koldulás elleni „nagy erőkkel” való fellépés és a koldulók „kiszorítása” helyett mennyivel hatékonyabb lenne annak a helyzetnek a kezelése, ami miatt emberek koldulásra szorulnak. Az ellátórendszer fejlesztése, a megfizethető lakhatási lehetőségek növelése vagy a dolgozók kizsákmányoló bérezése elleni fellépés csökkentené azon emberek számát, akik koldulásra, kéregetésre kényszerülnek. Ezen emberek kiszorítása a belvárosból nem szünteti meg magát a jelenséget, csak legfeljebb a közép és felsőbb osztályok kényelmét szavatolja.
