Hét éves a csoport. Ez a hét év nagyon sok idő. Ennyi idő kell, hogy kicserélődjön az ember összes sejtje. Azt mondják, hogy a 7×7 év a kritikus időszak. Talán jó lenne, ha erre az időre rendeződnének a dolgok. Én már nem biztos, hogy megérem, de ti fiatalabbak biztosan. Azt mondják, a bárányfelhő jól megy a szakállamhoz. Majd azért figyelek!
Az első rendszerváltás létrehozta azokat a feltételeket, melynek nyomán civil szervezetek kezdtek létrejönni. Ez alapján sajnos nem egy jó dolog a csoport léte, viszont ha nem lenne, nem ismertük volna meg egymást, és nem sikerült volna ilyen barátokat találni.
Nézzünk vissza egy kicsit az időben. A Humanista Mozgalom és az Utca Embere után alakult meg az AVM. A Város Mindenkié legfontosabb újítása a korábbiakhoz képest az, hogy itt valóban bevonták az érintetteket is a munkába. Két ifjú, az amerikai tüntetéseken tanulva megálmodott minket, pénzt szereztek, és a Picture the Homeless aktivistáit meghívva, az itthon maradottakkal létrehozták ezt a szervezetet. Talán megérdemlik ilyenkor is, hogy név szerint megemlítsük Őket. Az Amerikában lévők: Tessza és MiB, az itthoniak pedig: Banna, és VoB.
A kezdeti nehézségek után egyre jobban mentek a dolgok. A szervezéshez nem kell annyi idő, és minőségileg is ugrás szerűen fejlődtünk. Megismert minket a sajtó, és a politikusok is. Szereztünk barátokat, és ellenségeket. Az utóbbi azt mutatja, hogy jó irányba megyünk, és nem vagyunk megalkuvók.
Voltunk Sherwoodban erdőt takarítani, és eljutottunk a parlament szakértői páholyába. Egyeztettünk szociális munkásokkal, rendőrökkel, meghívott minket az egyik kerület Közterület-felügyeletének a vezetője, voltunk némelyik kerület Önkormányzatánál, hol barátkozni, hol vitatkozni, de azért sikerült lakásokat is szerezni. A csoport kedvence volt mindég a Fővárosi közgyűlés.
Nyitottunk vidék felé is. Debrecenben megalakult a helyi AVM sejt, megtartottuk az alapozó képzést, ahol nagyon aktívak voltak. Előfordulhat, hogy a mi tapasztalatlanságunk is közrejátszott abban, hogy az egyébként szűkös lehetőségek között működő csoport megszűnt.
Pécs viszont sikeres volt, jelenleg is működnek, és meglepően jó eredményeket produkálnak, valószínűleg az is közrejátszik, hogy nem várható dolgokat csinálnak, és a meglepetés erejével hatnak. Mindenesetre és örülök a sikereiknek. Remélem, gyorsabban fejlődnek, mint a helyi hatalom.
A miskolciakkal is sikerült jó kapcsolatot kialakítani, ugyan megtartották a nevüket, de már voltak elvonuláson, és akciókban is részt vettek. Most van alakulóban a LAKOK projekt, melyen több nem fővárosi szerveződés is részt vesz.
És hogy nekem személy szerint mit jelent az AVM?
2005 decemberében szívinfarktusom volt. Leállt az egész első része, vezetési zavar, és két billentyű hibája maradt vissza. Az alkalmazott gyógyszerek hatására – aminek alapvetően az a feladata, hogy életben tartson – tönkretette a szervezetem többi részét, és egyenes következményként stroke-ot kaptam. Újra kellett tanulnom minden. A beszédet, valamit megfogni, enni, tájékozódni. Az időt nem tudom még ma sem érzékelni. Kb. fél évre rá már nem csináltam semmit az interneten való bogarászáson kívül.
Ki kellett mozdulnom, és találtam egy borozót. Nem nagy hely volt, kellemes emberek, szinte baráti társaság. Az internetezést délutánonként mellőztem, és eljártam a borozóba. Ettől kezdve minden más tevékenység megszűnt a számomra.
Akkoriban is már A Város Mindenkié csoportban dolgoztam önkéntesként. Mivel a csoport egyik fontos alapelve az volt, hogy „nem hagyunk senkit veszni”, megkerestek. Mariannak jutott az a cseppet sem könnyű feladat, hogy visszarángasson a normális kerékvágásba. Annak ellenére, hogy közgazdász, és akkoriban végzett fiatal volt, egy-egy csésze tea mellett rendszeresen elbeszélgettünk.
Lassan visszatértem a csoportoz. Mariann elment Oxfordba tanulni, vele ment az akkori barátja, aki most már vagy hat éve nekem is barátom, úgyhogy egyedül maradtam, illetve a csoporttal. Lehetőségem nyílt felvételizni, felvettek, és még most is a Hitéleti szakra járok.
Nem csak nekem, hanem minden embernek fontos az, hogy olyan közegben éljen, dolgozzon, ahol jól érzi magát, szinte barátok között van, meghallgatják a véleményét, és képes elfogadni a másikét is. A csoport révén jutottam ki a gödörből, itt szereztem barátokat, kaptam segítséget bármikor, bármiben. Fontos dolgokat tanultam itt, és, ha lehetővé tették, hogy már a 25. éve ülhetek iskolapadban, akkor nem kötelességből, hanem barátságból tudásom legjavát adjam nekik.
Kovács Gábor
Fotó: Várady István
