A brooklyni csoport amellett érvel, hogy a régi (egy negyedben hagyományosan élő) lakosok kilakoltatása lényegében megfelel az ENSZ által a II. világháború következményeként megfogalmazódott meghatározásnak. Senkit nem lepett meg, hogy a dzsentrifikáció-ellenes országos mozgalom kiépülése egy brooklyni irodából indult.

A kerület neve már évek óta gyakorlatilag szinonimája a dzsentrifikációnak és nincs még egy olyan utca Brooklyban, amin annyira egyértelműen jelentkeznének a dzsentrifikáció jelei, mint az Atlantic Avenue-n, ahol nyáron egy helyi kisbolt különböző gúnyos álhirdetések kirakatba helyezésével próbált a hamarosan életbe lépő, kiugróan magas bérleti díj-emelkedés ellen tiltakozni. („Bushwick [ez a megyed neve] vegán macskaeledelt süt” vagy „kézműves csótánycsapdák kaphatók”).

Épp egy háztömbnyire a bolttól találhatók a Right to the City (Városhoz való Jog) központjai. Ez a közösségi alapú országos szövetség 2007 óta vívja harcát a kiskeresetű színes bőrű emberek dzsentrifikációja és kilakoltatása ellen. A szövetség szervezőinek tapasztalata szerint még azon emberek is hajlamosak úgy tekinteni a dzsentrifikációra, mint valamiféle kisebb bosszúságra – és káros hatásai csupán az „elbizakodott baristákban” és túlárazott lattékban látni – akik egyébként aggályukat fejezik ki a szegényekkel szemben és szolidárisak velük.

Ennek a felfogásnak a megváltoztatása a Right to the City célja: a dzsentrifikáció, ahogy a szervezők látják, az emberi jogok megsértése.

Dzsentrifikáció, emberi jogok – a bonyolult elméletekre átfogó terminusok léteznek

Ahhoz, hogy megértsük, miért gondolják a szervezet aktivistái, hogy a dzsentrifikáció az emberi jogok megsértését jelenti, érdemes elidőznünk mindkét „jelenség” történetén. Az emberi jogok modern elképzelése rögtön a II. világháború utáni években merült fel, amikor a világ vezetői arra vállalkoztak, hogy kidolgozzák azt az elméletet, ami mind jogilag, mind intellektuálisan elejét veheti egy újabb holokausztnak. 1948-ban Párizsban az ENSZ elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A dokumentum több általános jogot megállapít, köztük az oktatáshoz való jogot, az egészségügyi ellátáshoz való jogot vagy azt, hogy senkit sem lehet kínvallatásnak, avagy kegyetlen, embertelen vagy lealacsonyító büntetésnek vagy bánásmódnak alávetni (lsd. 5. cikk).

Ugyanakkor a dzsentrifikációról egyetlen szó sem esik benne.

Ez lehetetlen is lett volna. Hiszen a kifejezés csupán két évtizeddel ezelőtt került használatba, amikor Ruth Glass brit szociológus leírta azt a jelenséget, amikor ún. nonkonformista fiatalok London olyan városrészeibe költöznek, amelyek korábban elhanyagoltak voltak.

Az akkori elmélet szerint a dzsentrifikáció egy természetes folyamat, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik, amikor művészek és egyéb „yuppie típusok” elkezdik kiterjeszteni városi határaikat.[1]

Később megváltozott a felfogás erről a „határvonal-kitolásról”. Ahogy Neil Smith geográfus mondja válogatott írásaiban (Dzsentrifikáció a városban): „Nyilvánvaló, hogy ahol az ún. városi pionírok (a városi értékeket előtérbe helyező és ennek kultúrát teremtő emberek) megjelennek, ott a bankok, az ingatlanfejlesztők, az állam és egyéb gazdasági szereplők is előtérbe helyeződnek.”

Smith munkája fontos a Right to the City tagjainak, akik szerint a dzsentrifikáció nem más, mint eredménye annak a szisztematikus folyamatnak, aminek során az ingatlan-befektetőknek próbálnak kedvezni, hogy azok minél magasabb hasznot húzhassanak. A városrészek besorolásának megváltoztatásával (re-zoning), adócsökkentéssel, valamint a közterületek privatizációjával gyakran élnek mind a helyi önkormányzatok, mind szövetségi hivatalok annak érdekében, hogy a szegény negyedeket vonzóbbá tegyék a befektetőknek.

Ez vezet azoknak a lakosoknak a kiszorításához, akik nem tudják finanszírozni a növekvő bérleti díjakat, ami az aktivisták szerint voltaképpen egyenlő az emberi jogok megsértésével. (Az ingatlantulajdonosoknak, legalábbis anyagilag haszna származik a változásokból, hiszen a tulajdonuk értéke ennek következtében gyakran emelkedik.)

A francia szociológus Henri Lefebvre 1968-as művét használva a Right to the City azzal érvel, hogy minden embernek – beleértve a jogfosztottakat is – igenis joga van az otthonához, és politikai-kulturális környezetének alakításához. Az ENSZ Egyetemes Emberi Jogi Nyilatkozata szintén megerősíti, hogy bárkinek joga van védekezni az „otthonába történő beavatkozás” ellen.[2]

Lenina Nadal, a Right to the City kommunikációs igazgatója azt mondja, a csoport reméli, hogy építhet erre az elképzelésre. „Ez egy megfelelő idő arra, hogy terjesszük, megértessük azt, hogy a lakosoknak nemcsak az otthonukhoz van joguk, de a közösséghez is, amit kialakítottak a városban”.

Kezdetben a szövetség főleg brooklyni és más tehetős fiatalok számára vonzó területek – mint az nyugati-parti öbölvidék vagy Los Angeles – közösségi csoportjaiból állt. De az utóbbi években érdeklődést nyert olyan helyeken is, mint Lexington, Kentucky és Springfield – olyan kisebb városokban, ahol az emberek hagyományosan elkerülték Bostoniak és New York gazdasági válságát. A Right to the City elképzelése, hogy a dzsentrifikáció nem kizárólag a partvidéki nagyvárosokra korlátozódik.

A szervezet az ellen is fellép, hogy jószerével abban sincs konszenzus, rossz dolog-e egyáltalán a dzsentrifikáció, nemhogy abban, hogy sérti-e az emberi jogokat. Amit egyesek ugyanis dzsentrifikációnak tartanak, azt mások revitalizációnak – azaz újraéledésnek, fejlődésnek tekintenek. Az ingatlanbefejlesztések végülis gyakran teremtenek munkát, forrásokat, infrastrukturális fejlesztéseket, amik korábban hiányoztak és így tulajdonképpen kedveznek az alacsony jövedelmű lakosoknak is. Patrick Sharkey szociológus – aki 1970 és 1990 között vizsgált fekete negyedeket, amik fokozottan váltak fehérré” – írta le, hogy „egyértelmű a bizonyíték arra, hogy ahogy egy környék hátrányos volta tompul – azaz fejlődik – a fekete fiatalok gazdasági, anyagi lehetőségei számottevően nőnek”.

De mi történik azokkal, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy ezekben a revitalizált, újjáéledt negyedekben maradjanak? Thomas Angotti, a Hunter College urbanistája szerint a közpolitika elutasítja, hogy a kiszorítás, mint olyan beemelődjön a vita elemzésébe. A Right to the City ezt is szeretné kiigazítani. A Causa Justa nevű San Francisco-i közösség elemzése úgy találta, hogy az alacsony jövedelmű családok elkülönítés és kiszorítása a közösségükből magasabb utazási költséget jelent, munka- és bevételvesztést eredményez, valamint károsan befolyásolja a gyermekek iskolai teljesítményét is – tehát hosszú távon szegénységbe és szegénynegyedekbe kényszeríti őket.

A Right to the City lakógyűléseket szervez az ország különböző városaiban azzal a céllal és reménnyel, hogy segítsen megvédeni az alacsony jövedelmű lakókat (elsősorban a színesbőrűeket) attól, hogy kiszoruljanak saját közösségeikből. Ez az egyik formája annak, ahogy a szervezet megpróbál befolyást gyakorolni a nemzeti párbeszédre a dzsentrifikáció kérdésében.

Eredeti cikk: http://www.theatlantic.com/business/archive/2015/09/gentrification-brooklyn-human-rights-violation/402460/

Fordította: Modla Zsuzsanna