Már a fölkészülést is gondolkodással kellett kezdenem. A hiányos műveltségem lehet az oka, ám nem jutott eszembe olyan történelmi esemény, amelynek évfordulója július második dekádjára esne. Pontosabban: 225 éve, 14-én volt a francia forradalom, de ezt Magyarországon nem szoktuk számon tartani. Szintén július 14-én volt Kádár János temetése, viszont manapság az ő személye nem divat. Egyébként is: egy temetés évfordulóján parádézni számomra csak egy magamutogató, propagandisztikus hacacáré – és legkevésbé a tisztelet jele.
A szervezők tudták, mit ünnepelnek és meghívták az AVM csapatot. A jelentkezések és jelölések idején úgy döntöttem, elmegyek a búcsúba. Az „élményeim” már az odautazás során kezdtek gyűlni. Régen használtam már távolsági autóbuszt, akkor az orr- és farmotoros Ikarus ablakai nyithatók voltak, a kánikulát léghuzattal lehetett enyhíteni. Azóta elterjedt a légkondi meg a klíma, én pedig elkényelmesedtem. Így tehát fölöttébb bosszantó volt, hogy az utat egy Nyugat-Európából kiszuperált, zárt ablakú, egy (zajos) szellőzőmotorral épült járművel kellett lebonyolítani. További kellemetlenség adódott a megérkezés után. Ugyanis kiderült: nyáridőn, hétvégén a kiránduló- illetve turista-települést 15 óra körül érinti az utolsó járat. Született egy kérdés, meg rá egy válasz:
– Mi a különbség Bánkon a vonat és a busz között?
– Arrafelé a vonat nem jár, a busz pedig nem jön.
Bejelentkeztünk, elfoglaltuk a sátrainkat és be is rendeztük azokat a kapott bútorokkal és a saját dekorációnkkal. Éppen időre készültünk el, mert az Iskola Program szereplői mehettek a másik helyszínre. Borúlátó voltam: egy szabadtéri buli közepén ám kőépületben zajló műsor vajon mennyi érdeklődőt vonz? De jó volt a reklámunk – a rendezőknek köszönhetően – s úgy 20-22 látogatót kaptunk. A szituációs játékban aktívan részt vettek, sok kérdéssel tarkították, közben és utána egyaránt. Még olyan vendég is volt, aki Szlovákiából érkezett és az előadást hasznosnak (lemásolandónak) tartotta. Annál inkább, mivel meglátása szerint, ma a hazájában a hajléktalan embereknek rosszabb a helyzete.
Az első félidőt megnyertük, következett a megérdemelt szünet. A nap fénypontja, vagyis az ebéd. Önkiszolgáló rendszerben, két üstből (az egyik sonkával, a másik hús nélkül). Indiai eredetű konyhakerti vegyes, curry-vel bőven ízesítve, színesítve. Először, mert az éhes ember nem válogat; másodszor, mert a világ népeit a konyhájukon keresztül is meg akarom ismerni; tehát duplán szedtem. Azt már az első adag felénél eldöntöttem, nem fogom a kedvenceimhez társítani sem leves után, sem desszert előtt. Különösképp, mert egy kis méreg is volt benne, de nem kell megijedni; ez a szó itt a harag szinonimája. 1973, a Magyar Néphadsereg legénységi konyhája óta nem találkoztam csomókba egybefőtt rizzsel. Most igen, ám ez nem az étel baja.
Kaja és kávé után csatasorba álltunk (ültünk) a második félidőre. Elsődleges kínálatunk az Élőkönyv Tár volt, ám fölkészültünk az AVM történetére, működésére vonatkozó kérdések megválaszolására is. Az utóbbiakra nem volt szükség, de a könyvtárosok félóránként váltották egymást, és jól dolgoztak. Sikeresen agitáltak kölcsönzésre néhány érdeklődőt. Bárcsak az én írásaimat kapkodná egyszer úgy a publikum, mint itt a „könyveinket”! Tehát a második részt is megnyertük, a győzelem mámorában csomagoltunk. Időközben a közlekedési nehézségeket is sikerült elhárítani, személyautóval és taxival jutottunk el Rétságig.
A haza-busz műszakilag jobb állapotban volt, mint a reggeli. Csak az utazóközönséggel vagyok elégedetlen. Tinédzser meg huszonéves fiatalok terpeszkedtek az üléseken, gyakran a maguk mellett lévő helyet a csomagjaikkal foglalták el. A nyugdíj előtt járó korosztály pedig kénytelen volt állni, és a saját ifjúkori udvariasságán elmélázni. Persze, ez nem csak helyközi autóbuszokon tapasztalható. Így van a városi közlekedésben, sőt a vonatokon is. De a végszó pozitív legyen! Ide teszem: +
2014. július 24. Rédey Tamás
