A Fotokontakt jóvoltából A Város Mindenkié két tagja most már harmadik alkalommal vehet részt ingyenesen a „Fotózás és aktivizmus” című képzésen, amit Csoszó Gabriella fotóművész tart. Az előző félévben Fábián Karcsi vett részt a kurzuson, ebben a félévben én is csatlakoztam hozzá. Most a kurzus két órájáról szeretnék beszámolni.
2014. március 18-án vendégelőadónk volt Csatlós Judit, aki antropológus és a Kassák Múzeumban dolgozik. Ő a fotózás történetéről és fejlődéséről mesélt. Először elmondta, hogy a távoli kultúrák megismerésénél az antropológusok dokumentálási célból készítettek fotókat, amikkel a leírásaikat egészítették ki (ilyen volt például Margaret Mead és Gregory Bateson, valamint Edward Evans-Pritchard 1930 körül, a csendes óceániai szigetvilágban). A kutatók a legjobb eredmény elérésére törekedtek. Viszont feltűnő, hogy a fehér ember tanulmányai mellé helyezett képek a kutatók szempontjait tükrözték, és nem a számukra ismeretlen kultúrát. Az ismerttől eltérő kultúrákat kezdetben az emberek tudta nélkül fényképezték, hogy „eredetiségében” tudják visszaadni nekünk az ismeretlent. Viszont így is a kutatók szempontjai szerinti lett az eredmény, hiszen mégiscsak a kutatók kattintgattak. Bármennyire nehéz volt ezt felismerni, ők is a saját értékeik szerint élnek, és ezen keresztül látták a világot.
Később az hozott fejlődést, hogy az antropológusok felismerték, hogy az ember pózol a kamera előtt, igyekszik önmagát a legjobb színben bemutatni. Viszont ha biztosítjuk a lehetőséget az ismeretlen kultúra képviselőinek, hogy önmagukat a saját értékeik szerint, a saját igényeiknek megfelelően állíthassák be, akkor sokkal hitelesebb képet kaphatunk az életükről. A saját maguk által készített képek segítségével magukról azt dokumentálják, és úgy, ami és ahogy számukra fontos, amilyen az értékrendjük, ami az ő életüket alapvetően meghatározza. Ezt nevezzük részvételi alapú kutatásnak, vagyis amikor a kutatott emberek is részt vesznek a róluk készülő kutatásban. Például Krista Harper 2006-os sajószentpéteri kutatása volt ilyen, ahol megtanították fényképezni a helyieket, hogy saját maguk mutassák be az életüket.
Míg kezdetben a fotóaláírás az volt, hogy „egy tipikus fiatal busman férfi”, most az kerülhet a részvételi kutató által készített ugyanazon kép alá, hogy „Ugróbokor a felnőtté-avatási próbájából tér vissza a család közösségébe”.
A részvételi módszerek esetében a technikai elmaradottság sem probléma. A tapasztalat az, hogy a kapcsolatfelvétel során könnyen és szívesen megtanulják az emberek a fényképezést, éljenek Afrikában vagy egy borsodi faluban. A kutatóknak csak az eszközöket kell biztosítani.
2014. március 25.-én konzultáció keretében a fotósorozatok leválogatásával foglalkoztunk. A gyakorlat az, hogy több képet készítünk egy-egy témáról, hogy lehetőleg minden szempontból megfelelő is legyen közöttük, majd ezek közül – attól függően hova akarjuk kitenni – választjuk ki, melyik is jó. Például egy Facebookos felhívás mellé másféle kép kell, mint egy bírósági beadvány mellékletéhez: az elsőn az esemény hangulata a döntő, a másiknál a tényszerűség, lehetőleg hangulati töltet nélkül…
Ezen a napon az újpesti kunyhóbontások fenyegetése kapcsán készült sorozatot néztünk végig. A kunyhólakók portréi, a kunyhóik, életkörülményeik és a környezet bemutatásán kívül a számukra legkedvesebb társaikról, a háziállataikról készült fényképeket is sorra vettük. Az olajos hordóból készült tűzhely tetején szendergő macska hátterében minden homályossá válik, míg a hibátlan szőrű állat élesen rajzolódik ki a fényképen. Erről a témáról több kép is készült. Ezek a képek elütnek a többiektől, mert akár közeli portré, akár távoli „kunyhó az erdőben” volt a képen, minden éles volt a képeken. Megtanultuk, hogy a mélységélesség hangulatot hoz a képbe. A hordó tetején ülő macska nem csak a témája miatt lírai hangulatú, hanem azért is, mert a mélységélesség miatt (éles macska, homályos szárítókötélen száradó ruhák a háttérben), a súlyozás is bekerül egyetlen felvételbe. A macska fontos, a kunyhós környezet a háttérben kevésbé fontos, szinte csak jelzés értékű.
Ha valaki sosem tanult fotózást, attól még benne is feljönnek az érzelmek a képet látva, csak legfeljebb nem fogja tudni, miért érez így, vagy úgy. Ezért lesznek jobbak a válogatásaink, ha figyelünk közben a mélységélességgel hangsúlyozás keltette érzelmekre is, és ezt is beszámítjuk, amikor a fényképsorozataink képeit egymás után válogatjuk. A történeti szál mellett hangulatilag is illeszteni kell a képeket egymás után!
2014. április 10. „gat”
