Már idejét sem tudom, hogy mikor kezdtük el a Fotokontakt csoporton belül a Fotózás és aktivizmus kurzust és nem tudom, hogy valaha befejezzük-e. Csoszó Gabriellát, a kurzus vezetőjét egy rádióműsorban hallottam, csak elkapott információk jutottak el a tudatomig, annyi, hogy talán lehetőség nyílik emberi sorsokhoz közelebb kerülni. Azoknak a fotósoknak a munkája érint meg engem, akik megélik az életet és annak vetületét közvetítik nekem, hogy én is részese legyek. Ez az, ami már régóta foglalkoztat, a legnehezebb és legszebb feladat egy fotós számára. Így jelentkeztem a tanfolyamra, az első alkalommal kiderült, hajléktalan emberekkel tanulunk együtt, illetve egymástól, Magdi, Laci és István A Város Mindenkié (AVM) aktivistái és Juli, Kata, Ági, Dina, Zsuzsa, Levente, én a legkülönbözőbb indíttatással és háttérrel érkező emberek alkottuk a közösséget.
Ismerkedtünk az AVM tevékenyégével, avval, hogy milyen módszerekkel állnak ki a hajléktalan emberek igazáért. Persze mindezt elméletben, aztán fokozatosan a fényképeinkkel hozzájárultunk az események dokumentálásához és észrevétlenül az események részeseivé is váltunk. Engem lenyűgözött a csoport szervezettsége, öntudatossága és célratörő tevékenysége. Sokukkal ha nem is mélyen, de ismeretséget kötöttem, örültem és örülök az újabb és újabb találkozásnak. Én nem tudnám olyan okosan megfogalmazni a véleményemet és kiállni az igazamért, ahogyan az AVM aktivistái teszik. A fotó erejével talán mégis hozzájárulhatunk a munkájukhoz.
Magdi, Laci és István indított el bennünket abban, hogy a hajléktalan emberekről alkotott előítélet gyökerét megértsük és megváltozzon az Ők élethelyzetéhez a hozzáállásunk. Nyáron még azt mondtam, hogy nem jött el az ideje, hogy bármiképpen is közelebb kerüljek a hajléktalan emberek mindennapjaihoz, nem könnyű „feladat”. Talán valami elindult…
Udvarhelyi Tessza, az AVM aktivistája megkérte a fotós csapatunkat, hogy a kunyhólakók otthonáról készítsünk néhány felvételt. Már egy kevés idő is elég, hogy megértsem, miért más önálló lakban élni, mint közös szálláson. Vendégként érkeztem és igazi vendégszeretettel fogadtak, először Kispesten, Kamaraerdőn, Tétényen, majd Csepelen. Elsőként kutya- és macskasereg tesztelt le. Bevallom, belépve az első kunyhó ajtaján, nem kaptam levegőt a csodálkozástól. A kunyhók otthonosak, az asszonyi kéz szépíti, nagyobb a rend, mint nálam. Muszáj is, kicsiny helyen nappali, háló, konyha. Kérdezem… és télen? Nincs panasz, befűtenek. Hol találok ilyen bizalmat, hogy otthonukba invitáljon a család és ott fényképezzek?
Idáig jutottam néhány hónapja az elmélkedésben, most már biztos vagyok abban, hogy folytatnom kell a megkezdett utamat, értük, a jobb élet reményében. Mellékelem Andi örök mosolyát képen megörökítve.
2012. december 18. Vörös Anna
