A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoport egyik szövetséges tagja New Yorkban tanul. Egy amerikai hallgatótársa, aki hallott már az AVM-ről jelezte neki, hogy talált egy éppen nekünk való pályázatot. A Kalamazoo Egyetem (Michigan állam) által kiírt pályázat egy max. 10 perces kisfilmet kért a hátrányos helyzetű rétegekért küzdő szervezetek vagy csoportok szövetséges és érintett tagjainak együttműködéséről. A pályázat nem kért semmilyen elszámolást, költségvetési tervet vagy bonyolult adminisztrációt, csupán egy kisfilmet, amiért 25 ezer dolláros díjjal kecsegtetett.
A csoportunk nem túlzott reményekkel tárgyalta meg a pályázaton történő indulást. Végül is a „próbáljuk meg” elv győzedelmeskedett. A kisfilmen az együttműködésről beszélt hat érintett és két szövetséges tagunk, ami kb. megfelel a tagságunk arányának is. természetesen bevontuk a szimpatizánsainkat is, egyikük készítette a filmet, míg mások a feliratra kerülő angol szöveget fordították. Végül éppen határidőre leadtuk a pályázati filmünket.
Már el is felejtettük a Kalamazoo nevet, mikor április közepén jött az értesítés, hogy bekerültünk a 15-ös döntőbe. Ez azt jelentette, hogy egy tagunkat meghívták Kalamazooba. Mivel az AVM érintett tagjai közül senki nem beszéli jól az angol nyelvet, viszont a csoport képviseletében mindig kell lennie érintett tagnak, ezért komoly vita kezdődött a kapcsolattartónk és a szervezők között. Végül nagy nehezen azzal győztük meg a szervezőket, hogy a pályázat szelleme is ezt kívánja, így belementek, hogy az AVM-et két fő képviselje. A küldötteink kiválasztása is komoly vita tárgyát képezte, hiszen a külföldi utak esetében nem csak a rátermettséget vesszük figyelembe, hanem a rotáció elvét, a nemek arányát, stb. Végül is engem – aki kezdetektől veszek részt folyamatosan a csoport munkájában – jelöltek. Szövetséges tagjaink közül pedig Misetics Bálint vállalta a delegálást. Ő jól beszéli az angol nyelvet, hiszen tanult New Yorkban és Oxfordban is társadalomtudományt, mellesleg komoly részt vállalt a csoport alapításában is. Az útlevelemet és a vízumomat is az utolsó pillanatban kérelmeztük.
A nehézségek ellenére május 9-én hajnali hat órakor felszállt a gépünk Ferihegyről. Az egész oda-vissza úton nem ültünk egymás mellett, de ez nem okozott túl nagy problémát, hiszen frissítőt és ételt önállóan is tudtam kérni. Főleg, hogy a meleg étel választék a repülőkön a „pasta” és „chicken” volt csupán. Amszterdamban szálltunk át a detroiti gépre, ahol legalább tíz percig faggatott a biztonsági ember, hogy miért megyünk az USA-ba, mire elhitte, hogy nem bevándorolni vagy robbantani akarunk. Meglepett, hogy a légiutaskísérők nem húsz éves csinibabák, hanem átlagban ötven körüli nők és férfiak voltak vegyesen. A csúcs a Kalamazoo-i gépen fogadott egy hetven év körüli stewardess személyében. Ekkor megerősödött bennem, hogy a civilizált országokban megbecsülik az idősebb munkaerőt is.
Hosszú, kalandos utunk végén egy helyi egyetemista lány vitt autóval a magyar befogadó családhoz. Bennünket ugyanis nem szállodában helyeztek el, hanem egy tizenkét éve az egyetemen tanító fizikus professzor lakásán. Érdi professzor és Judit végig nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Érezhetően örültek, hogy magyarokkal lehetnek és vendégül láthatnak minket. Az első este a helyi pályázók prezentációját néztük meg egy vacsora kíséretében. Ezen az estén a házigazdáink is segítettek nekem a tolmácsolásban. A hosszú út fáradalmai miatt korán lefeküdtünk az atipikus amerikai vidéki faházban. Én a szuterénben, Bálint pedig a nappaliban.
A második nap az ismerkedéssel kezdődött. Koránkelőként én sétálni mentem az egyetemi negyedbe. Azon még nem lepődtem meg, hogy sok kocogó emberrel fogok találkozni, de a kétszázezres „kisváros” tisztasága lenyűgözött. Azt is csak most élhettem át először, hogy a járdaszigethez történő közeledésemet az autósok azonnali megállással díjazták. Még városi autóbusszal is találkoztam, ami egyáltalán nem az amerikai kisvárosokra jellemző az előzetes hírek szerint, de a két egyetem hallgatói tömege miatt Kalamazoo-ban több mint tíz járat létezik. Az egyetemre házigazdáink kísértek át gyalog, ami jól esett volna, ha nem esős időben történik, de így egy kissé átázott ruhában érkeztünk meg az egyetem színháztermébe. Itt nem éppen bőséges reggeli fogadott bennünket. Viszont tíz percnél több nem telt el és máris összeismerkedtem egy Anonim Alkoholista társammal, aki Los Angeles-i pályázóként volt jelen. Ezután következett a ceremónia főpróbája. Mivel mi voltunk az első prezentáció előadói, ezért az első sor színpadfeljáróhoz legközelebbi két székre ültettek. Elpróbáltatták velünk, hogyan vonulunk fel a színpadra, hogy kapcsoljuk be a technikát és hogyan vonulunk le. Csak ezután vonultunk át egy másik épületbe egymásnak bemutatkozni.
Az egyetem összes épülete egyforma színű és méretű téglából készült, de formailag némileg különbözött és így érdekesnek tűnt. Nekem a tizennégy pályázó közül egy Los Angeles-i fekete testvérpár munkája tetszett. A börtönviselt öcsköst bántalmazták az őrök, ezért a nővére összefogva hasonló emberekkel kilenc hónappal korábban létrehozta a bántalmazott rabok érdekvédelmi szervezetét. Szívből kívántam, hogy nyerjenek, habár ők szerényen azt mondták, már az is szép, hogy ennyi idő elteltével bekerültek a döntőbe. Az ebéd után, ahol mindig keresnem kellett a húst, még egyszer elpróbáltuk a prezentációnkat. Tíz perc alatt a személyes bemutatkozásunk mellett tizenöt képről kellett beszélnünk úgy, hogy az én kilenc gondolatomat Bálintnak még le is kellett fordítania. Három próbálkozás alatt 17 percről 12 percre sikerült lerövidíteni az előadásunkat, de Bálint egyre jobban hadart angolul, amiért már az ismerkedés alatt is figyelmeztették. Egy svédcsavarral úgy döntöttünk, hogy elveinkkel ellentétben mégsem én – az érintett – fogok dominálni, hanem eggyel több képről fogunk beszélni csak angolul.
Eljött a mi pillanatunk. A 300 fős színházteremben legalább ötvenen helyezkedtünk el. A szervezők, a 15 pályázó képviselői és a hét fős zsűri. Felléptünk a színpadra, ahol elvakítottak a reflektorok. A személyes bemutatkozásomnál bevetettem szerény angol tudásomat, „I am Gyula Balog, I am homless” ezzel is rövidítve a mondókánkat, de a többit mégiscsak fordítani kellett. Bálint első mondatai után azonban leállt a technikánk. Jeleztem a társamnak, aki 10 másodperc alatt helyreállította és folytatta a kép illusztrálását. Még így is fél perccel a kiszabott idő lejárta előtt fejeztük be a magyar fiatal társadalomtudósok és hajléktalan emberek együttműködésének bemutatását. Vetélytársaink vastapsa kíséretében ültünk vissza a helyünkre. Az ő későbbi visszajelzéseik szerint a mi prezentációnk volt az egyik legnívósabb. Állítólag még Bálint sem hadart, így az amerikaiak is megértették az ő oxfordi tájszólását.
Még négy prezentációt néztünk meg a délután folyamán. Köztük volt a Palesztin, melyben négy percig beszélt az arab hölgy és egy perc lett a fordítás két ízben, majd a duda figyelmeztette a tolmácsot, hogy lejárt az idő. Ebből az előadásból értettünk a legkevesebbet, hisz mind a tolmács, mind Bálint csak széttárta a kezét a hadaró arab beszéd után. Annyit azért megértettünk, hogy a palesztin bántalmazott táborlakók érdekvédelméről van szó.
Este a házigazdáinkkal sétáltunk el a belvárosba. Először a 180 éves város múzeumába tértünk be. Kiderült, hogy holland, francia és indián bennszülött területre épült a város és ezeknek a népeknek a szokásai jelentek meg a korai időkben. Kísérőink segítségével az is bebizonyosodott, hogy a múlt század végére a város papír és vegyipara tönkre ment. A legnagyobb meglepetésünk egy New York-i filmekből jól ismert sárga taxi kiállítása volt. Judit elmagyarázta, hogy a híres sárga taxi egyáltalán nem New Yorkban szállította először az utasokat, hanem Kalamazoo-ban. Már ezért is érdemes volt ennyit utazni! A hosszú séta után a Radisson szálló sörözőjébe invitáltak házigazdáink. A 25 éves Bálinttól a sör rendelésekor azonnal kérte a fiatal pincérnő az útlevelét, mert ebben az országban csak 21 év fölött lehet alkoholt fogyasztani. Ezen persze mindannyian jót mosolyogtunk. Itt végre ehettem egy jó arasznyi oldalast és még ananászlevük is volt, amit hiába kértem a repülőn. Kellemesen fáradt állapotban tértünk nyugovóra, habár Bálint valószínűleg ezt az alkalmat is kihasználta arra, hogy laptopján készüljön a következő előadásaira.
A második nap közös reggelijén már egyetemi tanárok ültek az asztalunkhoz. Érdeklődőek voltak a magyarországi hajléktalan emberek kriminalizálásával kapcsolatban. A húsban szegény ebéd előtt és után még tíz prezentációt hallgattunk meg. Ekkor a szervezők egy tolmácsot biztosítottak számomra, aki a professzorunk egyik magyar hallgatója volt és az előző nap diplomázott. A 15 döntős közül 10 az USA-ból érkezett, melynek fele a börtönökkel volt kapcsolatban. A hondurasi, zambiai, ruandai és palesztin pályázók mellett egyedül voltunk Európából. Az afrikaiak mindketten HIV/AIDS-érdekvédők voltak és szerintünk nagyon esélyesek a díjra. Bálinttal arra jutottunk, hogy a geopolitika érvényesülése esetén a palesztin és afrikai programoknak van a legnagyobb esélyük a díj elnyerésére. Nekünk, mint egy EU-s ország képviselőinek semmi esélyünk nincsen, de az elismerés jól jönne egy diktatórikus, szegényeket kriminalizáló környezetben tevékenykedő aktivistáknak.
Bálint a mi előadásunk után szólt csak, hogy a zsűri egyik tagja Angela Davis, akit a mai magyar fiatalság már nem nagyon ismer, de az én korosztályom – 54 vagyok – még jól emlékszik rá. Az egyik szünetben dohányzás közben egy mókussal szemeztem egy fán kb. másfél méterről. A díjkiosztó előtt még a zsűri három tagja tartott egy kerekasztal beszélgetést a múltról, jelenről és jövőről. Ezen a napon már majdnem teltház fogadott bennünket a színházteremben. A többség egyetemi hallgató volt és leginkább Angela miatt jöttek.
Késő délután végre elkezdődött az eredményhirdetés. Az összes pályázó felment a színpadra, így nem sokat láttunk a közönségből. Bálint tolmácsolta, hogy az egy 25 ezer dolláros díj helyett három 10 ezer dolláros lesz, mert nem tudtak dönteni az első helyezettről. Végül nyertek a palesztinok, a másik két díjat pedig nagy meglepetésünkre hazai pályázók nyerték meg. Az egyik egy színes bőrű vendéglátó szakszervezet, a másik pedig egy olyan szervezet mely angol nyelvre oktat spanyol anyanyelvű fogvatartottakat. Azóta is többször megjegyeztem, hogy szerintem ez a leginkább innovatív projekt, hiszen erről már a 70-es években olvastam a Népszabadságban…
A ceremónia befejezése után az egész társaság átvonult a docens házába, aki egy fekete ő és végig afrikai nemzeti ruhában díszelgett nigériai férje mellett. Itt ölelt át bennünket is Angela Davis, és mondta, hogy fantasztikusak vagyunk, csak így tovább. Nem éreztem őszintének ezt a gesztust. Szerintem Angela nem tudja, hogy a magyarországi hajléktalan embereknek hasonló ma a helyzetük, mint ötven évvel ezelőtt az amerikai feketéknek. Csak az a különbség, hogy őket niggereknek, bennünket pedig csöveseknek neveznek. Az állófogadásról még átmentünk egy egyetemi koncertre, ahová a pályázók ingyen mehettek be. Bele telt vagy tíz percbe, mire megállapítottam, hogy a vokál öt tagjából négy nő, mivel csak középen volt csíkban némi hajuk. Amúgy jó hangulatú kis koncert volt, melyre még Angela is tiszteletét tette. Az egyetlen székre én ültem le, de még szerencse, mert mikor a színpadra invitálták az első sorokat, képes lettem volna felmenni táncolni. A koncert után pedig Bálint szemezett az éjszaka sötétjében egy mosómedvével.
Még ez sem volt elég az amerikai fiataloknak! Éjfél után még elmentünk egy kocsmába, ahol már az én irataimat is elkérték. Nem is maradtunk sokáig és mint kifelé számomra is kiderült egy meleg bárban voltunk, így megértettem a rendészek óvatosságát. Még egy szórakozóhelyre invitáltak bennünket, ahol már legalább körben tudtunk táncolni. Imádok táncolni, de az ócska cipőmben már fájt a lábam, ezért örültem, hogy végre hajnali három órára a befogadóink házánál kötöttünk ki a kocsival, hiszen ebben a városban minden hová azzal mentünk.
Az utolsó nap természetesen későn keltünk. Egy kiadós reggeli közben még jót beszélgettünk házigazdáinkkal és Judit nevezetű alkalmi tolmácsommal magyarul, így én is mindent érthettem egy idegen országban. A reggeli után szétszéledtünk, hogy vendéglátóink ajándékokat vehessenek elsősorban nekem – egy magyar hajléktalannak – és a csoportnak. Ez a szívélyesség oly annyira jól sikerült, hogy lekéstük a detroiti kisgépet, így autóval kellett megtennünk a 200 kilométer. Már csak egy élmény maradt számomra: három óra alatt eltelt a repülés közben az éj sötétje. Ferihegyen még beleestünk a hazai vámőrök szúrópróbájába, de az alig volt kellemetlenebb, mint egy méhcsípés.
Bálinttal megegyeztünk abban is, hogy a zsűri logikájára nem jövünk rá se előre, se utólag. Ellenben, hogy több száz pályázat közül a 15 legjobba kerültünk mégis csak azt jelzi, hogy fantasztikusak vagyunk.
2013. július 11. Balog Gyula
