November 20-án A Város Mindenkié hajléktalan nőknek szóló speciális alcsoportja, a HANEM (Hajléktalan Nők Egymásért Mozgalom) előadást tartott az Utcán Élő Hajléktalan Nők helyzete – „Mi működik?” című konferencián. Az esemény egy, a témában lezajlott nemzetközi projekt zárórendezvénye volt, ahol az együttműködő partner szervezetek osztották meg tapasztalataikat egymással és a közönséggel.

A HANEM tagjai közül elsőként Dósa Mariann beszélt A Város Mindenkié csoportról és ezen keresztül annak fontosságáról, hogy az érintetteket minden esetben és minden szinten bevonják az életükkel kapcsolatos döntések meghozatalába. Ezek után bemutatta, hogy egy hajléktalan nő élete során milyen intézményekkel találkozik, és ezek hogyan termelik ki és termelik újra ezeknek a nőknek az elnyomását és kirekesztését. Ezek után a csoport hajléktalan tagja, Lakatos Bertalanné Jutka saját tapasztalatain keresztül mutatta be a kimondottan a hajléktalan nőket érintő problémákat és fogalmazott meg javaslatokat azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne ezeket a problémákat kezelni. (Jutka előadása teljes terjedelmében itt olvasható.) Végül Ámon Kata beszélt a nők érdekképviseletben betöltött szerepéről és az ezzel kapcsolatos nehézségekről. Rövid történeti áttekintés után bemutatta a HANEM-et, majd arról beszélt, hogy az AVM-ben milyen problémákkal szembesülnek a hajléktalan nők a mozgalmi, érdekvédelmi munka során és a csoport ezeket milyen eszközökkel kezeli.

Nagyon hasznos volt, hogy részt vettünk a konferencián; ezzel újabb alkalmat adtunk arra, hogy az érintettek is véleményt formáljanak a helyzetükkel kapcsolatos szakpolitikai gondolkodásban.

Lakatos Bertalanné Jutka előadása:

Először is szeretnék a női hajléktalanság általános okairól és hátrányairól beszélni.

Ma Magyarországon egyre jobban emelkedik a női hajléktalanok száma. Sajnálatos tény viszont, hogy ezzel arányosan nem tudják, vagy – egyes ellátó helyek nem akarják – növelni a női ágyakat, szállásokat, az pedig szóba sem kerül, hogy olyan szálláshelyeket nyissanak meg, ahol szoros kapcsolatban állók – élettársak, házastársak – együtt lakhatnának. S mivel nagyon sok hajléktalan ember – nők, férfiak vegyesen – a szó szoros értelmében jövedelem nélküli állampolgárok, így arra a nagyon kevés közös szállásra sincs lehetőségük bejutni, ami fizetéses. Talán két különböző szállón, több kilométerre egymástól találnak szálláshelyet maguknak. Ezért van az, hogy nagyon sokan az utcán, köztereken, aluljárókban, „jobb esetben” külterületen maguk építette szedett-vedett, összetákolt kis kunyhókban próbálnak meg élni.     

S én nagyon sok problémát látok ezekben az élethelyzetekben!

A hajléktalan nők nagyobb hányada az állami gondozás megszűnése után kerül szinte gyerekfejjel egyik pillanatról a másikra az utcára. Tulajdonképpen egy védett szféra után, tapasztalatok nélkül a nagy semmibe! Aztán nagyon sok nő a családi megalázásból, brutalitásból menekülve kerül egy sokkal nehezebb élethelyzetbe. DE! Nő egyedül nem tud megélni az utcán.

Amennyiben nem óhajtja vagy – főleg krízis időszakban már helyhiány miatt – nem tudja igénybe venni a szociális ellátórendszer szálláshelyét, kénytelen hasonló sorsú férfiakkal „közösködni”. „Jobbik” eset, ha talál társat magának, akivel már közösen próbálják alakítani nyomorúságos kis életüket, bár – sajnos – ilyenkor is a döbbenet akkor kezdődik, amikor ugyanúgy megalázzák, megverik, mint régi családi életében, amiből kimenekült. Rosszabbik, ha – úgynevezett – védelmet fogad el a férfitől, mert TOTÁLISAN: lelkileg, erkölcsileg, anyagilag kiszolgáltatottá válik. Az pedig, hogy egy nő egyedül éljen „kunyhóban” elképzelhetetlen. Rendszeres atrocitásnak, brutalitásnak, zsarolásnak van kitéve. S mindehhez további, súlyos lelki sérülést okoz, ha a hajléktalan nő – bármilyen oknál fogva – elvesztette gyermekét, gyermekeit. És ennyi felhalmozódott gond kapcsán kezdődik el a nőnél az alkoholba menekülés.

Ismerek olyan élettársakat, ahol a férfi kap rokkantnyugdíjat és ennek kapcsán az eltartott nő lelkileg, erkölcsileg, fizikailag teljesen kiszolgáltatott. Ismerek olyan nőt, aki az alkohol és az ebből adódó brutalitás miatt hosszú évek után menekült ki házasságából a totális bizonytalanságba. Aztán a rosszabb élethelyzetben ő maga is, 36 évesen életében először alkoholhoz nyúlt. A hazug rózsaszín mámor éveken át kísérte, mire nagy nehezen, egy súlyos probléma után állt fel. DE!!! Nem mindenkinek van ereje, lehetősége felállni! S az alkoholhoz való kötődés további durva, aljas kihasználtságot von maga után.

Ma Magyarországon a 9. olyan Kormány mellett, akinek nem szívügye a hajléktalanság és megoldása, szinte lehetetlennek tűnik véghezvinni bármilyen elképzelést, ötletet, pedig ezek vannak. De mi vagyunk annyira erősek hitünkben és igazságérzetünkben, hogy harcolunk a Kormány diszkriminatív rendeletei ellen, hisz már bizonyított sikerünk van! GYŐZTÜNK! Győztünk a szabálysértési törvény eltörlésében és győzni akarunk, győzni fogunk a nehéz sorsú nők helyzetének rendezésében is!

És itt szeretném elmondani elképzelésemet, ötletemet az eddig elmondottak elkerülésének, megoldásának lehetőségeiről.

Számtalan lezárt ház van Budapesten. Jó lenne, ha önkormányzatok a nemes, emberi cél érdekében átadnának ezekből – ilyen épületeket és az illetékes minisztérium – akár átcsoportosítás útján – támogatná a felújításokat és barátságos kis szobákkal nyújtanának védettséget a kiszolgáltatott, űzött hajléktalan nőknek! Ezeknek a befogadó helyeknek biztosítani kellene a szigorú védelmet, hogy a volt férjek, élettársak ott soha többé ne bánthassák a nőt!

Az alkoholba menekült nőket segíteni kellene abban, hogy SIKERESEN kilábaljanak ebből a betegségből, közös helyiségben – civil szimpatizánsok bevonásával –  különböző foglalkozásokat tartanának. Gondolok itt kézimunkázásra, kézművességre, rajzolásra-festésre, játékos napokra, irodalmi délutánokra. Segítenének a szociális segély elintézésében, szakmát, nyelvet tanulhatnának és segítenék őket talpra állni, hogy egyszer normális életet élhessenek. Ehhez persze kellene az Emberi Erőforrások Minisztérium és – megkockáztatom – a Belügyminisztérium, valamit civil szimpatizánsok, szervezetek, csoportok, akik hisznek és tenni akarnak ezekért a szerencsétlen sorsú nőkért. Szívvel-lélekkel dolgozó szakmabeliekkel és segítőikkel megoldani a feladatokat. Pályázat – akár az Európai Unió – útján nyerni erőforrásokat a biztos, hatékony munkáért. Felvilágosítani a veszélyeztetett nőket, hogy milyen segítséget tudnak szolgáltatni és mit várnak el a közös munka eredményességéért. Pl.: együttműködés, lehetőség szerinti munkába állás, programokban tevékeny részvétel. NEM LEKEZELŐ, MEGALÁZÓ IRÁNYÍTÁSSAL, HANEM EMBERHEZ MÉLTÓ BÁNÁSMÓDDAL!

És fontos lenne, hogy ez a szálló ne fapados legyen, nappal ne kelljen elhagyni, hisz az utcán ugyanúgy érheti őket testi-lelki atrocitás. Már most jó lenne úgy átalakítani a női férőhelyeket, hogy ne kelljen az utcán félniük. Találkoztunk olyan hajléktalan nővel, akit több esetben várt élettársa a szálló előtt és az utcán rendszerességgel megverte. A lakhatási támogatás diszkriminatívan tabu téma az önkormányzatoknál, a szociális bérlakás pedig szinte esélytelen, főleg, ha egyedülállóról van szó, akik körében szintén nagyon sok a nő.

 

Ezeknek a leküzdéséhez, megoldásához kellene összefognunk!