Ma reggel volt az első tárgyalása annak a szabálysértési ügynek, amit azért indítottak ellenük, mert igyekeztük megakadályozni, hogy a ferencvárosi önkormányzat illegálisan lebontsa négy ember otthonát. „Jogszerű intézkedéssel szembeni engedetlenséggel” vádolnak minket. Kétségtelen, hogy engedetlenek voltunk, de nem egy jogszerű intézkedéssel, hanem a hatósági önkénnyel szemben.
A ferencvárosi önkormányzat álságos módon erdőtakarításra hivatkozva, a megfelelő közigazgatási eljárások lefolytatása és az érintettek értesítése nélkül járt el. Később az alapvető jogok országgyűlési biztosának jelentése is kimondta, hogy az önkormányzat eljárása alapjogokat sértett. Ezt az ombudsmani jelentést hoztuk el hatalmas méretben kinyomtatva, hogy az semmiképpen se kerülhesse el az önkormányzat figyelmét.
Ferencvárosban nem sikerült megakadályozni a bontást: az önkormányzat nem volt hajlandó tárgyalni velünk, és azt hazudta, hogy csak erdőtakarításra készülnek, a kunyhókhoz nem nyúlnak majd. Fölháborító, hogy a hatóságok szemétnek tekintik emberek otthonát, és mint szemetet semmisítik meg. Ugyanígy járt el az önkormányzat Zuglóban, és ezt tervezte a kőbányai és csepeli önkormányzat is. Ebben a két esetben csak az ott lakó emberek bátor kiállásán múlt, hogy nem történt ugyanez.
Egy kedves barátunk, aki maga is évekig élt a Terebesi erdőben kunyhóban azt mondta, hogy nem érti, miért van egy radikális csoport fellépésére szükség ahhoz, hogy az önkormányzat emberszámba vegye őket, betartsa a jogszabályokat, és biztosítson legalább valami minimális alternatív elhelyezést.
Ezt mi sem értjük. Ha az a gondolat, hogy senkinek az otthonát ne lehessen önkényesen lerombolni radikálisnak számít, akkor nagyon nagy baj van. Nagyon nagy baj van akkor, ha az a követelés, hogy mindenkinek legyen emberhez méltó lakhatása radikálisnak számít. De akkor radikálisak vagyunk, és büszkék vagyunk rá.
Én 2005 februárjában vettem részt először egy illegális kunyhóbontás ellen szervezett polgári engedetlenségi akcióban, amikor a XIII. kerületi önkormányzat a leghidegebb téli napokban akarta eldózerolni 15 ember otthonát. Rettenetesen szomorú, hogy az azóta eltelt 7 és fél évben csak rosszabb lett a helyzet. Többen élnek szegénységben, azóta sincs szociális lakáspolitika, a hajléktalan emberek hatósági üldözése pedig hivatalos kormányprogrammá vált.
Ez rettenetesen szomorú. De mi mégsem szomorúak vagyunk, hanem dühösek. Mert a szomorúságban benne van a beletörődés, mi pedig nem törődünk bele se a szegénységbe, se a hajléktalanságba, se a hatóságok önkényébe.
Dühösek vagyunk azért, mert az önkormányzat nem azon dolgozik, hogy jót tegyen, hanem azon, hogy bántson.
Dühösek vagyunk azért, mert a rendőrség nem az állampolgárok jogait, hanem az önkormányzatok jogsértő intézkedéseit védik.
Dühösek vagyunk azért is, mert az önkormányzatok a segítő szervezeteket is csak arra használják, hogy igazolják a kirekesztő intézkedéseiket. Nem együttműködnek velük, hanem utasítják őket arra, hogy részt vegyenek ebben az embertelenségben.
Dühösek vagyunk azért, mert miközben a kormány azon spórol, hogy egy hajléktalan ember hányszor kaphat zsíros kenyeret nappali melegedőben, addig százmilliárdokat adnak a gazdagoknak az egykulcsos adó bevezetésével.
És dühösek vagyunk azért, mert miközben a kormány politikája miatt folyamatosan növekszik a nyomor, aközben két évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetik azokat, akik akár csak egyetlen fát is kivágnak azért, hogy a családjuk ne fázzon otthon.
Nem hagyjuk, hogy az önkormányzatok illegálisan bontsák el bárki otthonát. De ez nem elég. Mert nem az a cél, hogy a szegény emberek háborítatlanul élhessenek a kunyhóikban, hanem az, hogy senki se kényszerüljön arra, hogy az erdőben éljen. Az a cél, hogy mindenkinek legyen emberhez méltó lakhatása. Ehhez pedig a lakhatáshoz való jog érvényre juttatására, kiterjedt szociális bérlakás-hálózatra, és a lakásfenntartási támogatás radikális emelésére van szükség.
Lakhatást, demokráciát, jogállamot!
2012. december 13.
