A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoport tagjai ezúton szeretnék felhívni a sajtó munkatársainak figyelmét arra, hogy a hajléktalan emberekről a médiában közvetített kép gyakran káros sztereotípiákon alapul, megbélyegzi a hajléktalan embereket és súlyosan rombolja a társadalomban az összetartozás és a szolidaritás érzését. Az alábbiakban bemutatjuk az általunk, hajléktalan és a hajléktalanságot megtapasztalt emberek által azonosított fő problémákat, és javaslatokat fogalmazunk meg arra, hogyan lehet ezeket kiküszöbölni.

A probléma: felszínes, sztereotip, káros ábrázolás

A legelterjedtebb probléma, hogy a média munkatársai – a közbeszédet követve – főnévként használják a hajléktalan szót, tehát egyszerűen „hajléktalan”-ként utalnak az otthontalan emberekre. Ezzel tulajdonképpen azonosítanak bennünket az állapotunkkal, azzal az állapottal, amitől mielőbb szabadulni szeretnénk. Ezáltal hajléktalanságunkat állítják be személyünk központi jellemvonásaként, szemben minden más jellemzőnkkel – azzal, hogy mindemellett, sőt, mindenekelőtt emberek, nők, férfiak, aktivisták, bolti eladók, szakácsok stb. vagyunk.

Ennek egy súlyosabb esete az, amikor mindezt sértő és lekicsinylő jelzők használatával teszik. Tehát már nem is „hajléktalan”-ként, hanem csövesként, csöviként stb. utalnak ránk. Ez többségünk méltóságát mélyen sérti.

Mindennek egy szélsőséges megnyilvánulása, amikor az állatvilágból vett hasonlatokkal
utalnak a hajléktalan emberekre: „a környéken ugyanis megszaporodtak a hajléktalanok” (hetilap, 2011.12.08.). Pedig mi is emberek vagyunk, ugyanolyan méltósággal és öntudattal, mint minden más emberi lényt, súlyosan sértenek minket az ilyen hasonlatok.

Ehhez szorosan kapcsolódó probléma, amikor egy állampolgár hajléktalansága teljesen indokolatlanul jelenik meg a tudósításban; vagyis amikor az érintett személy hajléktalansága a riport témája szempontjából érdektelen, mégis említésre kerül. Például: „Pestszentlőrincen egy hajléktalan a szemét között találta meg F. György végtagjait” (hetilap, 2011.12.17.); „hajléktalanok verekedtek össze Nyíregyházán, mert az egyik férfi megpróbálta elhódítani a másikkal együtt élő nőt” (hetilap, 2011.12.29.). Ez a fentiekhez hasonlóan úgy állítja be a hajléktalanságot, mint az érintett központi jellemzőjét, amelyet feltétlen ki kell emelni.

Szintén rendkívül káros, amikor a hajléktalan embereket negatív példaként szerepeltetik. Például: „éveken keresztül úgy nézett ki mint egy hajléktalan, egy rendes öltönyt még a mai napig nem sikerült beszereznie” (hetilap, 2011.12.23.). Így azonosítanak bennünket a velünk kapcsolatos sztereotípiákkal. Az ilyen kijelentések azt a látszatot keltik, mintha mindannyian egyformák lennénk, és mintha ez az azonosság mindenképpen valamilyen negatív jellemzőben öltene testet. Pedig a hajléktalan emberek nagyon sokfélék, más-más családi háttérrel, személyes jellemvonásokkal – tehát nem létezik olyan, hogy hajléktalan kinézet vagy viselkedés.

Ehhez a problémakörhöz tartozik, hogy a hajléktalanságot igen gyakran a köztéri élettel és a koldulással azonosítják. „Mikor váratlanul mellém lép egy hajléktalan kinézetű ember, s azt kérdezi, hogy van-e egy kis apróm” (napilap, 2011.11.29.). Ez is erős torzítás: a hajléktalan emberek közül csak minden tizediknek van kéregetésből származó jövedelme, túlnyomó többségük pedig egyáltalán nem kéreget. A budapesti hajléktalan emberek 15%-a él közterületen, 79%-unk szállókon lakik, 6%-unk pedig valamilyen átmeneti szálláslehetőségeket vesz igénybe. Ebből is jól látszik, hogy a hajléktalan emberek nem alkotnak egységes csoportot, és ha így kezelnek bennünket, azzal erősen eltorzítják a valóságot.

Ezeket a problémákat tovább súlyosbítják a riportokhoz választott fotók, vágóképek és idézetek. Amikor hajléktalanságról esik szó, akkor szinte kizárólag középkorú, szakállas, piszkos ruhában lévő, többnyire ittas férfiak képét láthatják az olvasók/nézők, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberek fejében kizárólag ez a kép él rólunk. Vannak közöttünk ilyen emberek is, de nagyon sok másféle ember is. Ahhoz, hogy hiteles képet közvetítsenek rólunk, fel kell hagyniuk az ilyen leegyszerűsítő, általánosító ábrázolásmóddal.

Előfordul, hogy bizonyos, jellemzően negatív társadalmi jelenségekhez automatikusan hajléktalan emberek képét társítják. Ha köztéri vizelésről, ürülékről, alkoholfogyasztásról van szó, igen gyakran egy hajléktalan ember képe jelenik meg illusztrációként, holott nyilvánvalóan nem minden hajléktalan ember kapcsolható össze ezekkel a jelenségekkel, viszont számos otthonnal rendelkező ember igen.

Noha értékeljük a jó szándékot, elhibázottnak tartjuk, amikor védtelen és gyámolításra szoruló áldozatként mutatnak be bennünket. Ezzel két probléma van: egyrészt az ilyen ábrázolás figyelmen kívül hagyja, és ezzel elfedi a hajléktalan emberek erősségeit, képességeit, és ezzel megfoszt bennünket az aktív állampolgárságunktól. Másrészt
indokolatlanul nagy hangsúlyt fektetnek a gyámolítás jelentőségére, és így például piedesztálra emelik a sok szempontból rosszul működő hajléktalan ellátórendszert, ami szintén árnyalt és kritikus ábrázolást kíván. A hajléktalan embereknek elsősorban nem gyámolításra van szüksége, hanem biztos és emberhez méltó lakhatásra – ez a társadalompolitikai tény azonban a riportok többségében teljesen háttérbe szorul.

Ennek a problémának a másik véglete, amikor romantizálják a hajléktalanságot, vagyis amikor igyekeznek pozitív történeteket bemutatni egy-egy hajléktalan ember életéből. Ez a megközelítés ugyan valóban segíthet a társadalmi szemléletformálásban, mi mégsem tartjuk szerencsésnek, mivel az ilyen riportokból gyakran teljesen hiányzik a hajléktalansággal járó szenvedés és nyomor bemutatása, ami szintén lekicsinyíti a hajléktalanság mint társadalmi és nem egyéni probléma jelentőségét.

Szintén komoly probléma, hogy a hajléktalansággal kapcsolatos sajtómegjelenések szinte kizárólag az érintettek személyére, személyiségére, élettörténetére vagy esetleg egy feltételezett közösség (a hajléktalanok) bemutatására fókuszálnak, és csak elvétve jelennek meg olyan írások vagy tudósítások, amelyek a hajléktalanság problémájával foglalkoznának, vagyis azokkal a rendszerszintű problémákkal, amelyek fenntartják és folyamatosan újratermelik a tömeges hajléktalanságot. Aránytalanul nagy hangsúlyt fektetnek tehát a következmények bemutatására, miközben nagyon kevés szót ejtenek a valódi okokról és az érdemi, társadalmi szintű problémákról.

Megoldás: érzékeny, árnyalt és felelős ábrázolás

A fentiekből úgy tűnhet, nekünk semmi sem jó, ez azonban nem így van. A Város Mindenkié tagjai az alábbiakban megfogalmazott javaslataikkal szeretnének hozzájárulni a hajléktalanság pontosabb és hitelesebb ábrázolásához a médiában.

* Tartózkodjanak a „hajléktalan” szó főnévi használatától! Használják melléknévként és ezzel emeljék ki az érintettek elsődleges személyiségjegyeit (pl. „hajléktalan ember”, „hajléktalan aktivista”).

 

* Hasonlóképpen tartózkodjanak az olyan lealacsonyító kifejezések használatától, mint a csöves, csövi stb.

 

* Az illusztrációk megválasztásakor is törekedjenek az árnyaltságra, szakadjanak el a sztereotípiáktól!

 

* Csak akkor emeljék ki az ábrázolt ember hajléktalanságát, ha annak a téma szempontjából valóban van jelentősége!

 

* Fontos, hogy ez a téma ne csak a téli hidegben kerüljön terítékre! A hajléktalanság a társadalmunkban állandóan jelenlévő, rendkívül súlyos probléma, ami miatt nagyon sok ember szenved nap mint nap, ezért az év minden szakában megfelelő figyelmet kíván.

 

* Súlyukhoz mért arányban jelenítsék meg a személyes történeteket és a hajléktalanság társadalmi, szerkezeti okait!

 

* Tudósítsanak a felmerülő megoldási módokról is! A hajléktalanságra elsősorban nem a forró tea és a zsíroskenyér a megoldás, hanem az állami felelősségvállalás és az emberhez méltó lakhatás biztosítása. Ezeknek a megoldásoknak és alternatíváknak is meg kell jelenniük a médiában.

 

* Ne tartózkodjanak a társadalmi felelősség feszegetésétől! A hajléktalanságnak vannak jól körülhatárolható okai, amelyeket meg kell jelölni ahhoz, hogy a tájékoztatás kellően árnyalt és hiteles lehessen.

 

* A hajléktalanság ábrázolásakor ne feledkezzenek meg a mindennapos szenvedés és megaláztatás bemutatásáról! Fontos, hogy az ábrázolásban a megerősítő, pozitív üzenetek és a hajléktalan emberek által megélt szenvedés arányban álljon egymással.

 

* Ne a hajléktalan emberek problémájaként mutassák be a hajléktalanságot, hanem egy, a teljes lakosságot érintő társadalmi problémaként.

A sajtó-kisokos innen letölthető.