2012. május 9. és 12. között Berlinben jártam a Krétakör meghívására, hogy a magyar zsűri tagjaként részt vegyek a Biennálé számára kidolgozott Illumination című projektben. A projekt a nemzeti identitás kérdését járja körül, meglehetősen komplex módon. Első lépésben a Krétakör pályázatot hirdetett, amelyre a nemzeti identitás kérdésével foglalkozó programötleteket vártak. A pályázatok közül hat jutott be a berlini döntőbe, ahol a csapatok kreatív eszközökkel versenyeztek egymással, hogy elnyerjék az 5000 eurós fődíjat.

A pályázatokról egy munkanélküli német fiatalokból álló zsűri döntött. A magyar zsűri feladata az volt, hogy miközben a pályázókkal és főként a német zsűrivel kommunikál, sokféle olyan szempontot és kritikát fogalmazzon meg, ami a német zsűrit segíti a döntés meghozatalában. A magyar zsűri politikai és világnézeti értelemben igen színes összetételű volt: Dinók Henriett (Romaversitas), Forgács Marietta (Sosinet), L. Ritók Nóra (Igazgyöngy Alapítvány), Juhász Péter (TASZ Romaprogram), Gerényi Gábor (Mandiner), Mészáros Imre (Gój Motorosok), és én magam A Város Mindenkié képviseletében.

Az első napon a pályázók bemutatták az ötleteiket, melyek önmagukban is többféle identitásképet sugalltak. Nekem három kedvenc projektem volt: a Zöld Pók Alapítvány önironikus projektje, ami Magyarország gyűlölködési kultúráját kívánta megszerettetni önmagunkkal; a Budapesti Fegyház és Börtön cigány és nem cigány fogvatartottak közötti kommunikációt támogató programja, és a Közös Halmaz csoport kiállítás-ötlete, amely a magyarországi történelmi traumák feldolgozásával kívánja elősegíteni a jövő felé fordulást. A német zsűri döntése alapján (ami sajnos nem a leginkább átlátható módon született) az én kedvenceim közül a második körbe csak a Közös Halmaz és a Zöld Pók jutott tovább.

A második nap programja sokkal dinamikusabb volt és a német zsűri is komolyabban vette a feladatát. Ekkor vált világossá számomra, mit is jelent a Krétakör által „kreatív közösségi játéknak” nevezett műfaj, amely egyszerre nyújt lehetőséget arra, hogy közösen gyakoroljuk a demokratikus közösségi működést és arra, hogy beépítsük a kreativitást a mindennapi vitakultúrába és a közéletbe. Ezen a napon a főszerep sokkal kevésbé a pályázóké, mint inkább a német és magyar zsűrié volt. Míg a pályázok különböző, jól kitalált feladatokat oldottak meg a színfalak mögött, addig a magyar zsűri tagjai két fő témáról – a hajléktalan és cigány emberek helyzetéről – fejtették ki a véleményüket. Bár a helyszínen többen nem értették, mi köze van a hajléktalanság (illetve tágabb értelemben a szegénység) kérdésének a nemzeti identitáshoz, érzésem szerint a téma nagyon is beleillett a nap menetébe.

A hajléktalanságról szóló beszélgetés apropóját az adta, hogy éppen május 10-én reggel volt a Kocsis Máté irodájában tavaly ősszel ülősztrájkot folytató aktivisták első bírósági tárgyalása. Az ülősztrájkolók által ellenzett törvény (ami szabálysértéssé nyilvánítja a hajléktalanságot) jól jelzi, hogy ma Magyarországon a szegény emberek másodrendű állampolgárnak számítanak és a hajléktalanságot a politikai elit egyéni devianciának és nem társadalmi igazságtalanságnak tekinti. Az 1990-es évek elején hajléktalan emberek által szervezett tüntetések egyszerű, de tragikus követelése – „Mi is emberek vagyunk!” – ma éppen annyira aktuális, mint amikor először megfogalmazták. A lakhatáshoz való jogról szóló vitában a legérdekesebb hozzászólás Örkény Antal szociológusé volt, aki bevezető előadásában a nemzeti identitás pontos és érdekes meghatározását adta, és arra hívta fel a figyelmet, hogy nem elég a politikai eliten számon kérni a szegény emberek jogainak érvényesülését: a valódi megoldáshoz elengedhetetlen a társadalmi szolidaritás és az egymás iránti felelősség erősítése is.

A cigányság és a nemzet kapcsolatának kérdését egy rövidfilm vezette be, ami a néhány hete Berzéken történt gyilkosság kapcsán a Gój Motorosok által szervezett lakossági fórum szereplőinek különböző álláspontjait mutatta be. A film egyik legdöbbenetesebb megnyilatkozása az volt, amikor a helyi tanárnő kifejtette: azok a cigányok, akik továbbtanulnak és/vagy sikeresek, valójában már nem is cigányok. Vagyis e szerint a felfogás szerint a „cigány” csak szegény és tudatlan lehet – ha már magasan iskolázott, akkor megszűnik cigánynak lenni. A zsűri roma származású tagjai ezt a megközelítést élesen bírálták és amellett érveltek, hogy a cigányság nem egy negatív identitás és semmiképpen sem olyasvalami, ami levethető és egyik pillanatról a másikra hátrahagyható. A „cigánybűnözés” abszurditásától a szegregált oktatáson át a cigány értelmiség szerepéig nagyon sok témát érintő beszélgetés végén Mészáros Imre dühösen elhagyta a helyszínt, mert úgy érezte, hogy folyamatos és hangos megnyilvánulásai ellenére sem tudta megfelelően kifejteni a meglehetősen egyoldalú és kirekesztő álláspontját a „cigánykérdésről”.

A pályázatok közül végül a német zsűri döntése alapján a KÜMA nyert, amely a magyar diákok külföldön tanulását és hazatérését szeretné segíteni többek között rendszeres közös programokkal és munkahelyteremtéssel. A fiatal német zsűri választása nem volt meglepő, hiszen ez a projekt volt kezdettől fogva az, ami igazán az ő nyelvükön beszélt – a csoport képviselői az új generáció szerepét és azt hangsúlyozták, hogy milyen fontos meghaladni a magyar társadalmat évszázadok óta megosztó ellentéteket (melyekkel maga a német zsűri sem tudott megbarátkozni és láthatóan kicsit bizarrnak is tartották azt a vehemenciát, amivel ezt a kérdést a két napon keresztül tárgyaltuk). Teljesen megértem és elfogadom a zsűri döntését, mégis én úgy éreztem, hogy bár a KÜMA ötlete nagyon jó, a projektből kifejezetten hiányzik a karakán érdekvédelem és a döntéshozókkal folytatott nyílt kommunikációra való törekvés.

Noha kezdetben kicsit féltem ettől a felkéréstől, az összesen négy – két utazással és két játékkal eltöltött – nap nagyon izgalmas tapasztalat volt. Berlinben olyan emberekkel beszélgethettem, akikkel másképpen valószínűleg sohasem kerültem volna kapcsolatba (többek között pl. a Mandiner és a Barikád újságíróival). Nagyon inspiráló volt egy olyan színházi akció részesének lenni, ahol a reflektorok fényében a mai magyar közélet erényeit és borzalmait sikerült nemcsak reprodukálnunk, de talán valamiféle változás felé is elindítanunk – a Krétakör által kialakított helyzet folyamatos önvizsgálatra és reflexióra kényszerített bennünket, melyek közül mindkettő fájó módon hiányzik a mai magyarországi politikai közéletből.

Az eseményről több sajtóorgánum is beszámolt – hogy mi is történt Berlinben, csak ezekkel együtt válik teljesen világosság:

nol.hu/kult/20120512-nemzeti_szinhaz_nemet_foldon

7ora7.hu/hirek/demokracia-performansz-illumination-2-nap

www.revizoronline.hu/hu/cikk/3978/illumination-kretakor-berlini-biennale/

nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/05/13/297-hova-tovabb/

barikad.hu/nemzeti_identitas_20-20120510

mandiner.hu/cikk/20120513_magyarsagtudat_berlinben

2012. május 14.                                                              Udvarhelyi Tessza