Elmentünk ma Zolival az I. kerületi rendőrkapitányságra. Még pár napja értesítettek engem, mint Zoli meghatalmazott képviselőjét, hogy a mai napon meghallgatják a panaszunk nyomán azt a két járőröző rendőrt, akik Zoli utolsó előállítását foganatosították. Másfél hónapon belül a hatodikat. Mindig mások állították elő Zolit, és a hatodiknál már betelt a pohár.

Az előzményről annyit, hogy Zoli Fedél Nélkült szokott árulni a Hegyalja úton, és nyáron hatszor vitték be emiatt az I. kerületi rendőrkapitányságra. Egyszer sem figyelmeztették előtte szóban, hanem mind a hat alkalommal csak mondták neki, hogy üljön be az autóba, mert beviszik a kapitányságra. Néha azt mondták neki, hogy "koldulás" miatt viszik be, máskor meg azt, hogy "statisztikai célból". Azt is mondogatták, hogy őket is felülről nyomják, és ha már aznap más rendőrkollégák bevitték volna Zolit, akkor ők most nem vinnék be.

Csak az utolsó, hatodik előállításról maradt meg Zolinál az igazolás, amit minden előállítás után kötelesek kiállítani a rendőrök arról, hogy mennyi ideig tartottak bent valakit, mi alapján állították elő, és hogy emel-e panaszt az intézkedéssel szemben. A panaszunkat ezzel a hatodik előállítással szemben tettük meg írásban, éppen még a 30 napos határidőn belül. A panaszunkban is hangsúlyoztuk, hogy nem az intézkedő rendőrök magatartását, viselkedését kifogásoljuk (mert az Zoli szerint soha nem volt sértő, megalázó), hanem ezt a gyakorlatot, ami szerintünk nem arányos. Max. egy igazoltatás is megfelelt volna arra a célra, hogy a rendőrök elmondják Zolinak, hogyan is kell árulnia a lapot. Talán azért nem mondták el neki soha, akár figyelmeztetés, akár igazoltatás keretében, mert Zoli pontosan tudja, hogyan kell szabályszerűen árulnia – soha le nem lépve a járdaszigetről az úttestre.

Ma tehát megjelentünk szépen pontosan délelőtt 10 órára, arra a meghallgatásra, amely során elvileg a két rendőrt kellett volna meghallgatnia egy elöljárónak. A portán dolgozó rendőr felszólt valakinek, hogy itt vagyunk. Ezután egy órát várattak minket. Csak ekkor jelent meg a meghallgatást végző rendőrfőhadnagy. A liftben, fölfelé menet közben mondja, hogy a számítógéprendszer meghibásodott, ezért nem tudtunk előbb kezdeni, elnézésünket kéri, és amúgy a két rendőr még nincs itt, úgyhogy velünk kezdi a meghallgatást, ami – előre megmondja – úgy lesz, hogy mi azt mondjuk, hogy nem követtünk el szabálysértést, a rendőrök erre majd azt mondják, hogy de igen, és az egészből nem lesz semmi.

Tehát hiába kapunk egy levelet, hogy a mai napon 10-től meghallgatják a panaszunk nyomán az érintett rendőröket, a 2 rendőr még sehol. (A mi jelenlétünk egyébként nem volt kötelező, ez csak a két rendőr meghallgatásáról szólt volna.) Magyarázat: az egyik rendőr még a Teve utcában van, a másik pedig próbaidős…a két rendőr csak 2 órával később esik be. Pedig a panasz egy közigazgatási eljárás lefolytatására kötelezi a rendőröket, ami sok más helyen úgy zajlik le, ahogyan azt előre jelzik. Tanulság: érdemes előre odaszólni, hogy részt fogunk venni az eljárási cselekményen, mert akkor talán még meg is történik az.

A főhadnagy tehát az ügy előadója, de panaszunk sorsáról nem ő fog dönteni, hanem az osztályvezető. Lassan gépel, amúgy sem közigeljárásokhoz szokott, büntetőeljárásokat csinál, feljelentéseket vesz fel, gyanúsítottakat hallgat ki. 40 év körüli, félig udvarias, félig flegma, velem inkább az előbbi, kezdetben Zolival inkább az utóbbi, de a meghallgatás során egy kicsit enyhül irántunk.

Elmondjuk neki, hogy jogszabálysértőnek tartjuk azt, hogy sorozatosan állították elő Zolit. Ez ugyanis szerintünk nem arányos: egy kisebb korlátozással járó intézkedés is elérné a célját. Elmondja, hogy szerinte arányos, mert figyelmeztették Zolit, de ő tovább folytatta a szabálysértést, erre persze hogy be kellett vinniük. Zoli mondja, hogy soha nem mondták neki, hogy nem árulhatja ott az újságot. Mindössze egyszer, az első előállítás után mondták neki a rendőrök a kapitányságon, hogy azért vitték be, mert lelépett az úttestre. (Amúgy soha nem ismertették el vele a szabálysértést, eljárás sem indult ellene, büntetést sem szabtak ki rá.)
Erre kitárulkozik a főhadnagy, és elmondja, hogy ő személy szerint, plusz a felettesei sem értenek egyet a hajléktalan emberek rendészeti eszközökkel történő kezelésével. (Ezt még el is lehet neki hinni, ha arra gondolok, hogy nem akar még több feladatot ellátni.) Csak sajnos az a helyzet, hogy a budapesti rendőrfőkapitány, plusz a főpolgármester ezt a vonalat határozták meg, nekik pedig, mint egyszerű végrehajtó szervnek, ezt kell végrehajtaniuk. Ők csak akkor tagadhatnak meg utasítást, ha azzal bűncselekményt, vagy szabálysértést követnének el, bár a szabálysértésre már vannak kivételek.

Jegyzőkönyvbe veszi a mondandónk lényegét, miszerint aránytalan a gyakorlatuk, amivel az egyenlő bánásmód követelményét is megsértik. A rendőrségnek ugyanis – mint közfeladatot ellátó szervnek – tilos bárkit hátrányosan megkülönböztetni vagyoni helyzete/ társadalmi származása alapján (is). Mert véleményünk szerint itt arról is szó van, hogy egy láthatóan szegény embert állítanak elő sorozatosan. Egyszerűen azért, hogy ne legyenek szem előtt ezek az emberek és mert ezt szerintük meg lehet csinálni egy szegény emberrel. Erre jegyzőkönyvön kívül elmondja, hogy mennyire nem látjuk a teljes képet, hiszen ők annyiszor visznek be valamilyenszupertípusú BMW-s arcokat is. Mondjuk neki, hogy ezt elhisszük, de ettől még Zolit hatszor állították elő, és ez jogszabálysértő, mert aránytalan.

Zolitól megkérdezi, hogy "az újság árusítása közben lelépett-e valaha is az úttestre?"
Válasz: nem.
A biztonság kedvéért megkérdezi: "soha nem lépett le?"
Válasz: soha.

Elmondom neki, hogy azt hallottam, a rendőrök teljesítményértékelésénél számít, hogy hány embert igazoltatnak, vagy állítanak elő. "Dehhhogy számít" – szól a válasz. "Persze, le kell papíroznunk az ilyesmit, de az számít, ha valaki bűnözőket fog el, nem ezek az igazoltatások."

Dél körül megérkezik a két rendőr is. Fiatalok, kelletlenül-lopva tekintgetnek ránk. Most mind a négyen állunk, egyedül a főhadnagy marad ülve. Mondom, hogy üljünk le, de a főhadnagy szerint ez most rövid lesz, maradjunk csak állva.
Gyors kérdések – válaszok.
– Kívánunk-e mi a rendőröktől kérdezni?
– Igen: Zoli kérdezi, hogy azért vitték-e be, mert lelépett volna az úttestre?
Válasz: "igen, azért hoztuk be, mert az úttesten tartózkodott a korábbi figyelmeztetés ellenére."
Zoli erre megjegyzi, hogy egyszer sem figyelmeztették őt, hanem mind a hat alkalommal minden előzmény nélkül bevitték.
A főhadnagy erre megkérdezi a rendőröket, hogy figyelmeztették-e Zolit, hogy ne lépjen le, "ugye, figyelmeztették, igen vagy nem?" – teszi hozzá kicsit felemelve a hangját.
A válasz nem is lehet más: Igen.

Ez érdekes jelenet volt: a főhadnagy adta a szájukba a választ a rendőröknek, azoknak ideje sem volt beismerni az igazat, miszerint soha nem figyelmeztették Zolit. Zoli szerint is ez volt a legdurvább, ahogy a képünkbe hazudtak a főnökük előtt, és nyilván a főnökük nyomására.

De a főhadnagynak sem érdeke, hogy kiderüljön a rendőrök szabálytalansága, mert a panaszunkról ugye nem ő dönt, hanem a főnöke. Ha pedig ezzel a döntéssel nem értünk egyet, mehetünk egy fokkal feljebb, a Teve utcába fellebbezni. Mindez most elképesztően feleslegesnek tűnik, ha már ebben a kis szobában, ahol öten zsúfolódtunk össze, ennyire rejtve maradt az igazság. Várhatóan nem állapítják meg, hogy jogsértően jártak volna el az előállító rendőrök Zolival szemben. Ekkor fellebbezhetnénk a Budapesti Rendőrfőkapitánysághoz. Nem tudom még eldönteni, hogy lenne-e értelme. A főhadnagy szerint nem lesz semmi a panaszunkból, mert nem az ő, alacsony szintjükön dőlnek el a dolgok.

A végén félig ironikusan, ám félig félve is, megkérdezem a főhadnagyot, hogy lehet-e ebből a panasztevésből bármilyen hátránya Zolinak. "Áhh, ugyan, semmi az égvilágon!"
Reméljük, hogy legalábbis kisebb lesz, mint amekkora hatást gyakorolunk panaszunkkal a rendőrség gyakorlatára.

A kapitányságról kilépve azt éreztük Zolival, hogy volt értelme panaszt tenni, és ma elmenni.  Még így is, ha ma nem voltunk elég élesek-frissek Zolival. A legközelebbi panasztevőknek ezért ajánlanám, amit ma nem kérdeztünk meg a rendőröktől, hogy szerintük egy szegény ember sorozatos előállításánál nem előbbre való-e az emberi méltóság védelme, és az emberek jogainak óvása, pl. a személyes szabadság óvása?

2011. október 11.                                                                                Somogyvári Zoli, egy Utcajogász